A fiatalok július 30-án este tartották a krakkói Ifjúsági Világtalálkozó egyik csúcseseményét, az imavirrasztást Ferenc pápával. Az est három fiatal tanúságtételére, a Szentatya buzdító szavaira és szentségimádásra épült.

A Szentatya teljes beszédét közöljük.

Kedves fiatalok, jó estét kívánok!

Jó itt lenni veletek ezen az imavirrasztáson!

Bátor és megrendítő tanúságtételének végén Rand kért tőlünk valamit. Azt mondta: „Őszintén kérem tőletek, imádkozzatok szeretett országomért [Szíriáért].” Rand háborúval, fájdalommal, veszteséggel megélt története egy kéréssel fejeződik be: az imádságéval. Tudnánk-e jobb módon elkezdeni virrasztásunkat, mint imádsággal?

A világ különböző részeiből, eltérő földrészekről, országokból, nyelvekből, kultúrákból és népekből jövünk. Olyan nemzetek „fiai” vagyunk, amelyek talán konfliktusban, vagy egyenesen háborúban állnak egymással. Mások olyan országokból jövünk, amelyek lehet, hogy „békében” élnek, nincsenek háborús konfliktusaik; ahol sok fájdalmas dolog, mely a világban történik, csak a híradásokban és az újságokban jelenik meg. De van egy dolog, amelyben biztosak vagyunk: számunkra, itt és ma, akik a világ különböző tájairól jöttünk, a fájdalom, a háború, melyet sok fiatal átél, nem anonim dolog többé, nem újsághír többé, hanem neve, arca, története, közelsége van! Ma a szíriai háború sok embernek, sok fiatalnak a fájdalma és a szenvedése, olyanoknak, mint a bátor Rand, aki itt van közöttünk és azt kéri tőlünk, hogy imádkozzunk szeretett országáért.

Vannak helyzetek, amelyek távolinak bizonyulhatnak, amíg valamiképpen meg nem érintjük. Vannak dolgok, amelyeket nem értünk, mert csak képernyőn (a mobiltelefon kijelzőjén vagy a számítógép képernyőjén) keresztül látunk. De amikor érintkezésbe kerülünk az élettel, konkrét, nem képernyők által közvetített életekkel, akkor valami erős dolog történik: hívást érzünk a bevonódásra: „Soha többé elfelejtett városokat!”, ahogyan Rand mondja; soha többé nem szabad megtörténnie, hogy testvéreket „halál és öldöklés vegyen körül”, és azt érezzék, senki sem segít nekik. Kedves barátaim, kérlek titeket, imádkozzunk együtt a háború, a világban ma dúló háború oly sok áldozatának szenvedései miatt, hogy egyszer s mindenkorra megértsük: semmi sem igazolja egy testvér vérének kiontását, és semmi sem értékesebb a mellettünk lévő személynél. És ennek az imádságkérésnek kapcsán szeretnék köszönetet mondani nektek is, Natalia és Miguel, mert ti is megosztottátok velünk küzdelmeiteket, belső harcaitokat. Bemutattátok nekünk nehézségeiteket, és hogy miként küzdöttetek meg velük. Ti élő jelei vagytok annak, amit az irgalom belőlünk csinálni akar.

Mi most senki ellen nem kezdünk kiabálni, senkivel nem fogunk veszekedni, nem akarunk pusztítani, nem akarunk gyalázkodni. Nem akarjuk a gyűlöletet még több gyűlölettel legyőzni, az erőszakot még több erőszakkal legyőzni, a terrort még több terrorral legyőzni. Válaszunknak erre a háborúban álló világra van egy neve: testvériségnek hívják, testvériességnek hívják, közösségnek hívják, családnak hívják. Azt a tényt ünnepeljük, hogy különböző kultúrákból jövünk, és egyesülünk, hogy imádkozzunk. A legjobb szavunk, a legjobb beszédünk az legyen, hogy imádságban egyesülünk. Tartsunk egy kis csendet és imádkozzunk. Vigyük Isten elé e barátaink tanúságtételét, azonosuljunk azokkal, akik számára „a család egy nem létező fogalom, az otthon csak egy hely, ahová aludni és enni megy az ember”, vagy azokkal, akik abban a félelemben és hiszemben élnek, hogy hibáik és bűneik véglegesen elkaszálták őket. Tegyük Istenünk jelenlétébe a ti „háborúitokat” is, a mi „háborúinkat”, a harcokat, amelyeket ki-ki magában hordoz, saját szívében. És annak érdekében, hogy családban legyünk, testvériesen, mindnyájan együtt, kérlek titeket, álljatok fel, fogjátok meg egymás kezét, és imádkozzunk csendben. Mindnyájan.

(CSEND)

Miközben imádkoztunk, felötlött bennem az apostolok képe pünkösd napján. Ez a jelenet segíthet megértenünk mindazt, amit Isten életünkben, bennünk és velünk megvalósítani álmodik. Azon a napon a tanítványok félelemből bezárkóztak. Fenyegetve érezték magukat környezetüktől, amely üldözte őket, egy kis lakásba kényszerítette, mozdulatlanságra és bénultságra kötelezte. A félelem eluralkodott rajtuk. Ebben a helyzetben valami látványos, valami nagyszabású dolog történt. Jött a Szentlélek, és tűznyelvek ereszkedtek le mindannyiukra, és ezek arra indították őket, hogy bevessék magukat egy olyan kalandba, amilyenről sosem álmodtak. A helyzet egészen megváltozik!
Meghallgattunk három tanúságtételt; megérintettük – szívünkkel – történetüket, életüket. Láttuk, hogy ők – mint a tanítványok – hasonló időszakokon mentek keresztül, hasonló időszakokat éltek meg, amikor tele voltak félelemmel, és minden összeomlani látszott. Azzal a félelemmel és szorongással, mely annak tudatából születik, hogy elmenve otthonról, elképzelhető, hogy soha többé nem látom szeretteimet, azzal a félelemmel, hogy nem értékelnek és nem szeretnek, azzal a félelemmel, hogy nem lesz több lehetőségem. Ők ugyanazt osztották meg velünk, amit a tanítványok megtapasztaltak: megtapasztalták a félelmet, mely egyetlen egy dolgot eredményez. Mit eredményez a félelem? Bezárkózást. És amikor a félelem bezárkózáshoz vezet, egy „ikertestvére” is kíséri: a bénulás. Annak érzése, hogy ebben a világban, városainkban, közösségeinkben nincs több lehetőség fejlődni, álmodni, alkotni, távolba tekinteni, végeredményben: élni. Ez az egyik legnagyobb baj, ami történhet az életben, kiváltképp az ifjúkorban. A lebénulással elveszítjük a találkozás, a barátság örömének ízét, az együttálmodás, a másokkal való együtthaladás ízét. Eltávolít a többiektől, meggátol a kézfogásban, amint láthattuk [a táncosok előadásában tegnap este], mindegyik be volt zárva a maga kis üvegszobájába.

De van az életben egy még veszélyesebb és gyakran nehezen felismerhető bénultság, melyet annyira nem akarunk beismerni. Szívesen jellemzem így ezt bénultságot: ez akkor születik, amikor összekeverjük a boldogságot a dívánnyal, a kanapéval! Igen, amikor azt hisszük, hogy a boldogságunkhoz egy díványra van szükségünk, amely segít, hogy kényelemben, nyugalomban, biztonságban éljünk. Olyan dívány, mint amilyenek manapság léteznek, modernek, még altató masszázsra is képesek, és nyugodt órákat biztosítanak, hogy a videojátékok világába repüljünk és órákat töltsünk a képernyő előtt. Minden fájdalmat és félelmet távol tartó dívány. Olyan dívány, mely bezár minket a házba, hogy ne kelljen semmiért se fáradoznunk vagy aggódnunk. Valószínűleg a díványboldogság az a csendes bénulás, amely leginkább le tud rombolni minket, leginkább le tudja rombolni az ifjúságot. „És miért történik ez, Atyám?” Mert szép lassan, anélkül, hogy észrevennénk, elbóbiskolunk, elbambulunk és elhülyülünk. Tegnapelőtt beszéltem azokról a fiatalokról, akik húszévesen nyugdíjba mennek, ma az alvó, bamba és elhülyült fiatalokról beszélek, közben pedig mások – valószínűleg az élénkebbek, de nem a jobbak – döntenek a jövőnkről. Sokak számára biztosan könnyebb és előnyösebb, ha a fiatalok bambák és kábultak, ha összekeverik a boldogságot a dívánnyal; sokak számára ez hasznosabb, mint az, ha a fiatalok éberek, ha válaszolni akarnak, ha válaszolni akarnak Isten álmára és a szív minden mély vágyára. Ti, kérdezlek titeket: ti alvó, bamba és elhülyült fiatalok akartok lenni? [Nem!] Akarjátok, hogy mások döntsenek a jövőtökről? [Nem!] Szabadok akartok lenni? [Igen!] Ébren lévők akartok lenni? [Igen!] Akartok küzdeni a jövőtökért? [Igen!] Nem vagytok túlságosan meggyőzőek… Akartok küzdeni a jövőtökért? [Igen!]

De az igazság máshol van: kedves fiatalok, nem azért jöttünk a világra, hogy „vegetáljunk”, nem azért, hogy kényelmesen ellegyünk, hogy az életből díványt csináljunk, mely elaltat minket; ellenkezőleg, más valamiért jöttünk: hogy nyomot hagyjunk. Nagyon szomorú, ha valaki úgy éli le az életét, hogy nem hagy nyomot! De amikor a kényelmet választjuk, összekevervén a boldogságot a fogyasztással, azért megfizetünk, nagyon, de nagyon drágán: elveszítjük a szabadságot. Nem vagyunk szabadok arra, hogy nyomot hagyjunk. Elveszítjük a szabadságot. Ezt az árat fizetjük! Sokan vannak, akik azt akarják, hogy a fiatalok ne legyenek szabadok; sokan vannak, akik nem akarják a javatokat, akik azt akarják, hogy kábák, bambák, alvók legyetek, de szabadok soha! Nem! Ezt nem engedhetjük! Meg kell védenünk szabadságunkat!

Épp itt van egy nagy bénultság: amikor azt kezdjük gondolni, hogy a boldogság szinonimája a kényelem, hogy boldognak lenni azt jelenti: alva és elkábítva éljük az életünket, hogy a boldogság egyetlen módja a kábulat. Bizonyos, hogy a kábítószer árt, de létezik ám sok más, társadalmilag elfogadott kábítószer, amely szintén nagy, vagy még nagyobb rabságba dönt. Mindkét fajta kábítószer a legnagyobb értékünktől foszt meg: a szabadságtól! Megfosztanak a szabadságtól!

Barátaim, Jézus a kockáztatás Ura, a mindig „tovább” Ura. Jézus nem a komfort, a biztonság és a kényelem Ura. Jézus követéséhez szükség van egy adag bátorságra, el kell dönteni, hogy a díványt lecseréljük egy pár cipőre, amelyekben képes leszel soha nem álmodott, de nem is gondolt utakon járni, olyan utakon, amelyek képesek új távlatokat nyitni, képesek örömmel fertőzni, azzal az örömmel, amely Isten szeretetéből fakad, azzal az örömmel, amelyet szívedben hagy az irgalmasság minden gesztusa és cselekedete. Utakra indulsz, követve Istenünk „őrültségét”, aki megtanítja nekünk, hogy megtaláljuk őt az éhezőben, a szomjazóban, a mezítelenben, a betegben, a bajba került barátban, a bebörtönzöttben, a menekültben, a bevándorlóban, a magányos szomszédban. Elindulsz Istenünk útjain, aki arra hív minket, hogy közszereplők legyünk, gondolkodó emberek, társadalmi vezetők; aki arra ösztönöz minket, hogy szolidárisabb gazdaságban gondolkodjunk. Bárhol is vagytok, Isten szeretete arra hív, hogy vigyétek el oda az örömhírt, és életeteket adjátok neki és a többieknek ajándékul. És ez azt jelenti, hogy bátrak vagytok, azt jelenti, hogy szabadok vagytok!

Azt mondhatnátok nekem: „De Atyám, ez nem mindenkinek szól, hanem csak néhány választottnak!” Igen, ez igaz, és ezek a választottak mindazok, akik készek arra, hogy megosszák életüket másokkal. Ahogyan a Szentlélek megváltoztatta a tanítványok szívét pünkösd napján – bénultak voltak –, ugyanezt tette a mi barátainkkal is, akik megosztották tanúságtételüket. A te szavaidat használom, Miguel: te azt mondtad nekünk, hogy azon a napon, amikor a „farmon” rád bízták a feladatot, hogy a ház működésén javíts, akkor elkezdted megérteni, hogy Isten kér valamit tőled. Így kezdődött az átalakulásod.

Ez az a titok, kedves barátaim, amelyet mindannyiunknak meg kell tapasztalnunk! Isten vár tőled valamit. Értitek? Isten vár tőled valamit, Isten akar tőled valamit, Isten vár téged. Isten jön, hogy áttörje bezártságunkat, hogy megnyissa életünk, látásunk és nézésünk ajtaját. Isten jön, hogy megnyissa mindazt, ami bezár téged. Álmodni hív, meg akarja láttatni veled, hogy veled a világ másmilyen lehet! Így van: ha te nem adod bele a legjobbat magadból, a világ nem lesz másmilyen! Kihívás ez.

A kornak, melyben élünk, nem díványfiatalokra („młodzi kanapowi”) van szüksége, hanem cipőt, sőt még inkább, bakancsot húzott fiatalokra. A mai kor csak kezdőcsapatba került játékosokat fogad el, nincs hely cseréknek. A mai világ azt kéri tőletek, hogy legyetek a történelem főszereplői, mert az élet mindig szép, ha meg akarjuk élni, ha nyomot akarunk hagyni magunk után. Ma a történelem azt kéri tőlünk, hogy védjük meg méltóságunkat, és ne engedjük, hogy mások döntsenek a mi jövőnkről. Nem! Nekünk kell döntenünk a jövőnkről, nektek a ti jövőtökről! Az Úr, mint pünkösdkor, az egyik legnagyobb megtapasztalható csodát akarja végbevinni: el akarja érni, hogy a kezed, az én kezem, a mi kezünk a kiengesztelődés, a közösség, az alkotás jelévé változzon. Ő a te kezeidet akarja felhasználnia a mai világ építésére. Veled akarja azt építeni! És te, mit válaszolsz? Mit válaszolsz? Igen, vagy nem? [Igen!]

Azt mondod nekem: „De Atyám, én nagyon korlátozott vagyok, bűnös vagyok, mit tehetnék?” Amikor az Úr hív minket, nem arra gondol, mik vagyunk, nem arra, mik voltunk, nem arra, mit tettünk vagy mit mulasztottunk el. Ellenkezőleg: abban a pillanatban, amikor hív minket, ő mindazt nézi, amit tenni tudnánk, mindazt a szeretetet, amelyet adni tudunk. Ő mindig a jövőre, a holnapra fogad. Jézus mindig a jövő horizontjában, és sosem a múzeumban lát téged!

Barátaim, ezért ma Jézus arra hív téged, hogy hagyj nyomot az életen, hagyj nyomot a történelmen, saját életed és sok más ember életének történelmén.

A mai élet azt tanítja nekünk, hogy nagyon könnyű arra figyelnünk, ami megoszt minket, arra, ami elválaszt minket egymástól. El akarják hitetni velünk, hogy a bezárkózás a legjobb módja annak, hogy megvédjük magunkat attól, ami árthat nekünk. Ma nekünk, felnőtteknek – nekünk, felnőtteknek! – szükségünk van rátok, hogy megtanítsátok nekünk – ahogyan ma ti teszitek – az együttélést a különbözőségben, a párbeszédben, a multikulturalitás megosztásában, nem mint fenyegetést, hanem mint kedvező lehetőséget. És ti kedvező lehetőséget jelentetek a jövőre. Legyen bátorságotok tanítani minket, legyen bátorságotok megtanítani nekünk, hogy könnyebb hidakat építeni, mint falakat húzni! Szükségünk van arra, hogy ezt megtanuljuk. És mindnyájan együtt kérjük tőletek: követeljétek meg tőlünk, hogy a testvériség útjain járjunk! Legyetek ti a mi vádlóink, ha mi a falak, az ellenségesség, a háború útját választjuk! Hidakat építeni: tudjátok, melyik az első építendő híd? Az, amelyet itt és most meg tudunk valósítani: megfogni, megszorítani egymás kezét. Gyerünk, most! Készítsétek el ezt az emberi hidat, fogjátok meg egymás kezét, mindnyájan: ez az elsődleges híd, az emberi híd, az első híd, a minta. Mindig fennáll a veszély – mondtam tegnap –, hogy ott maradunk kinyújtott kézzel, de az életben kockáztatni kell, aki nem kockáztat, az nem győz! Ezzel a híddal haladjuk előre! Itt, alkossuk meg ezt az első hidat: szorítsátok meg egymás kezét! Köszönöm! Ez a nagy testvéri híd, bárcsak megtanulnák ezt tenni e világ nagyjai is..., de nemcsak a fénykép kedvéért – amikor kezet fognak, de mást gondolnak –, hanem azért, hogy egyre nagyobb hidakat építsenek. Bárcsak ez az emberi híd sok más híd kezdete lenne; ezzel nyomot hagytok!

Ma Jézus, aki az út, arra hív téged, téged és téged [rájuk mutat], hogy hagyj nyomot a történelemben. Ő, aki az élet, arra hív, hogy hagyj nyomot, amely élettel tölti meg történelmedet és mások történelmét. Ő, aki az igazság, arra hív téged, hogy hagyd el az elkülönülés, a megosztottság, az értelmetlenség útjait. Benne vagy? [Igen!] Benne vagy? [Igen!] Miként válaszolnak – szeretném látni – a te kezeid és lábaid az Úrnak, aki út, igazság és élet? Benne vagy? [Igen!] Az Úr áldja meg álmaitokat! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: WYD

Magyar Kurír