Ferenc pápa augusztus 4-én, csütörtök délután Assisibe látogatott, az Angyalos Boldogasszony-bazilikában található Porziuncola-kápolnához, Szent Ferenc kedvelt tartózkodási helyéhez. Csendben imádkozott, elmélkedést tartott, majd köszöntötte a ferences testvéreket és a híveket.

Beszédét teljes egészében közöljük.

Kedves testvéreim! Ma mindenekelőtt azokat a szavakat szeretném felidézni, amelyeket az ősi hagyomány szerint Szent Ferenc éppen itt mondott ki, az egész nép és a püspökök jelenlétében: „Mindannyiatokat szeretnélek a paradicsomba juttatni!” Mi szebbet is kérhetett volna Assisi szegénykéje, ha nem az üdvösségnek, az Istennel élt örök életnek és a vég nélküli örömnek az ajándékát, amelyet Jézus halálával és feltámadásával szerzett meg nekünk?

A paradicsom azonban mi más, ha nem az a szeretetmisztérium, amely örökre Istenhez köt minket, hogy vég nélkül szemléljük őt? Az egyház kezdettől fogva vallja ezt a hitet, amikor azt mondja, hogy hiszünk a szentek közösségében. A hitet sohasem egyedül éljük meg, ebben társaink a szentek, a boldogok, de szeretteink is, akik egyszerűségben és örömmel élték meg hitüket, és tanúságot tettek róla életükkel. Van egy láthatatlan kötelék – mely ettől nem kevésbé valóságos –, amely „egy testté” tesz minket, az egyetlen keresztség erejében, az „egyetlen Lélek” által vezetve (vö. Ef 4,4). Amikor III. Honorius pápától a búcsú adományát kérte azoknak, akik eljönnek a Porziuncolához, Szent Ferencnek valószínűleg azok a szavak jártak az eszében, amelyeket Jézus tanítványaihoz intézett: „Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok” (Jn 14,2–3).

Nyilvánvaló, hogy a megbocsátás útja a helyes út, amelyen járva elérhetjük azt a helyet a paradicsomban. Nehéz dolog megbocsátani! Mennyire nehezünkre esik, hogy megbocsássunk másoknak! Gondoljunk csak bele! És itt, a Porziuncolánál minden a megbocsátásról szól! Milyen nagy ajándékot adott nekünk az Úr, amikor megtanított megbocsátani – vagy hogy legalább a megbocsátás szándéka meglegyen bennünk –, hogy kézzel foghatóan megtapasztaljuk az Atya irgalmasságát! Meghallgattuk Jézus példabeszédét, amellyel megbocsátani tanít minket (vö. Mt 18,21–35). Miért kellene megbocsátanunk valakinek, aki ártott nekünk? Azért, mert mi előbb nyertünk bocsánatot, és végtelenül többet engedtek el nekünk! Senki sincs közöttünk itt, aki ne kapott volna megbocsátást. Mindenki gondolkodjon el ezen… gondoljunk csendben azokra a ronda dolgokra, amelyeket elkövettünk, és ahogyan az Úr megbocsátott nekünk. A példabeszéd épp erről szól: ahogyan Isten megbocsátott nekünk, nekünk ugyanúgy meg kell bocsátanunk az ellenünk vétőknek. A megbocsátás simogatása. A megbocsátó szív simogat. Messze távol attól a magatartástól, hogy: „ne félj, megfizetsz!” A megbocsátás egészen más dolog! Pontosan úgy, ahogyan a Jézus által tanított imában, a miatyánkban mondjuk: „Engedd el adósságainkat, ahogyan mi is elengedjük adósainknak” (Mt 6,12). Adósságaink a mi bűneink Isten előtt, adósaink pedig azok, akiknek meg kell bocsátanunk.

Bármelyikünk lehetne a példabeszédbeli szolga, akinek nagy tartozása van, de az annyira tetemes, hogy sohase tudná visszafizetni. Mi is, amikor letérdelünk a pap elé a gyóntatószékben, nem csinálunk mást, mint megismételjük annak a szolgának a mozdulatát. Azt mondjuk: „Uram, légy türelemmel hozzám!” Gondoltatok már néhányszor Isten türelmére? Végtelen türelme van! Jól tudjuk ugyanis, hogy tele vagyunk gyarlóságokkal, és gyakran visszaesünk ugyanazokba a bűnökbe. Isten azonban nem fárad bele, hogy ismételten felajánlja megbocsátását, valahányszor kérjük. Ez teljes és tökéletes megbocsátás, amellyel biztosít minket: annak ellenére, hogy ugyanazokba a bűnökbe esünk, ő könyörületes velünk és nem szűnik meg szeretni minket! Miként a példabeszédben szereplő gazda, ő is megkönyörül, vagyis gyengédséggel vegyes könyörületet érez: ez a szó az irányunkban tanúsított irgalmasságát fejezi ki. Atyánk ugyanis mindig megkönyörül rajtunk, amikor bűnbánatot tartunk, és nyugodt, derűs szívvel küld haza minket, azt mondja, hogy mindent elengedett és mindent megbocsátott nekünk. Isten megbocsátása nem ismer határokat, minden képzeletünket felülmúlja, és mindenkit elér, aki szíve mélyén elismeri, hogy hibázott és vissza akar térni hozzá. Isten a szívét nézi annak, aki bocsánatot kér.

A probléma sajnos akkor kezdődik, amikor szembe kell néznünk valamelyik testvérünkkel, aki valami kis igazságtalanságot követett el ellenünk. A példabeszédben hallott reakció igencsak kifejező: „Megragadta, fojtogatni kezdte, és azt mondta neki: »Fizesd meg, amivel tartozol!«” (Mt 18,28). Ebben a jelenetben ott találjuk emberi kapcsolataink egész drámáját. Amikor mi vagyunk adósai másoknak, irgalmasságot követelünk, amikor viszont mi vagyunk hitelezők, igazságosságot kiáltunk! És mindannyian így teszünk, mindannyian! Krisztus tanítványának nem ez a reakciója, és nem lehet ilyen a keresztények életstílusa! Jézus megbocsátani tanít minket, mégpedig határokat nem ismerve: „Nem hétszer, mondom neked, hanem hetvenszer hétszer!” Mt 18,22). Végeredményben az, amit javasol nekünk: az Atya szeretete, és nem a mi igazságigényünk. Ha megállnánk ez utóbbinál ugyanis, arról nem ismernének fel minket Krisztus tanítványaként, akik irgalmat nyertek a kereszt lábánál, egyedül Isten Fia szeretetének erejében. Ne felejtsük el tehát azokat a szigorú szavakat, amelyekkel a példabeszéd befejeződik: „Így tesz majd mennyei Atyám is veletek, ha meg nem bocsátotok szívből egymásnak” (Mt 18,35).

Kedves testvéreim! A megbocsátás, amelynek Szent Ferenc „csatornájává” vált itt, a Porziuncolánál, továbbra is „paradicsomot szül”, még nyolc évszázaddal később is. Az irgalmasságnak ebben a szentévében még nyilvánvalóbbá válik, ahogyan a megbocsátás útja valóban képes megújítani az egyházat és a világot. Tanúságot tenni az irgalmasságról a mai világban olyan feladat, amely alól senki sem vonhatja ki magát. Megismétlem: tanúságot tenni az irgalmasságról a mai világban olyan feladat, amely alól senki sem vonhatja ki magát. A világ rászorul a megbocsátásra; nagyon sokan élnek neheztelésbe zárkózva és haragot táplálva, mert képtelenek megbocsátani, tönkreteszik saját életüket és mások életét, ahelyett, hogy megtalálnák a lelki béke derűjét és örömét. Kérjük Szent Ferencet, járjon közben értünk, hogy sose mondjunk le arról, hogy a megbocsátás alázatos jelei és az irgalmasság eszközei legyünk.

Most imádkozhatunk ezért. Mindenki, ahogy arra indítást érez. Kérem a testvéreket, a püspököket, hogy menjenek a gyóntatószékbe – én is menni fogok –, hogy a megbocsátás számára rendelkezésre álljunk. Jót tesz nekünk, ha ma itt, együtt megbocsátást nyerünk. Adja meg nekünk az Úr a kegyelmet, hogy ki tudjuk mondani azt a mondatot, amelyet az Atya nem enged befejezni, azt, amelyet a tékozló fiú mondott: „Atyám, vétkeztem…”, de [az az Atya] szájára tette az ujját, és megölelte. Mi elkezdünk beszélni, de ő befogja a szánkat, és ünnepi ruhába öltöztet… [Mondhatná valaki:] „De, Atyám, félek, hogy holnap ugyanezt fogom tenni…” De térj vissza! Az Atya mindig kémleli az utat, nézi és várja, hogy a tékozló fiú hazatérjen; és mindannyian azok vagyunk! Az Úr adja meg nekünk ezt a kegyelmet!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: ANSA

Magyar Kurír