Október 7-én a Szentatya arról beszélt az általános kihallgatás keretében, hogy mind az egyháznak, mind a társadalomnak családiasnak kell lennie, családias légkörnek és szellemiségnek kellene jellemeznie az emberek közötti kapcsolatokat a közös élet minden területén.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Néhány napja kezdődött meg a püspöki szinódus, melynek témája: „A család hivatása és küldetése az egyházban és a mai világban.” Az Úr útján járó család alapvető fontosságú az Isten szeretetéről szóló tanúságtételben, ezért megérdemli az egyház lehető legteljesebb odaadását. A szinódusnak az a feladata, hogy megfogalmazza, mit jelent az egyháznak ez a gondoskodása és törődése. Kísérjük főképp imádsággal és figyelemmel az egész szinódusi folyamatot. Ebben az időszakban az egyház és a család közötti – joggal mondhatjuk, elszakíthatatlan – kapcsolat néhány szempontjáról tartjuk a katekéziseket, figyelembe véve az egész emberi közösség javát.

Ha alaposan végignézzük, hogyan élik ma mindennapjaikat az emberek, azonnal észrevesszük, hogy mindenhol szükség van egy családi szellemiséggel való nagy dózisú injekcióra. A kapcsolatok stílusa ugyanis – a civil, gazdasági, jogi, szakmai, állampolgársági kapcsolatoké mind – nagyon racionálisnak, formálisnak, szervezettnek tűnik, ugyanakkor nagyon „dehidratáltnak”, élettelennek, személytelennek is. Időnként elviselhetetlenné válik. Bár a mai társadalom igyekszik inkluzív lenni a maga formáiban, a valóságban egyre több embert hagy magányban és selejtez ki.

Látjuk tehát, miért nyújt a család az egész társadalom számára egy sokkal emberibb látásmódot: felnyitja a gyermekek szemét az életre – és nemcsak a látásukat, hanem az összes többi érzéküket is – azáltal, hogy a szabad szeretetszövetségre alapozott emberi kapcsolat egyik látásmódját képviseli. A család bevezet abba, hogy szükségét érezzük olyan kapcsolatoknak, amelyeket a hűség, az őszinteség, a bizalom, az együttműködés, a tisztelet jellemez. A család megtanít arra, hogy betartsuk ígéreteinket, tiszteljünk minden egyes embert, vállalni tudjuk a magunk és mások korlátozottságát. És azt is tudjuk mindnyájan, mennyire helyettesíthetetlen szerepet tölt be a család a legkisebb, legsérültebb, legsebzettebb, sőt életvitelükben legszerencsétlenebb tagjaira való odafigyelésben. Aki a társadalomban ezeket a magatartásformákat gyakorolja, az a család légkörében szívta őket magába, s biztosan nem az egymással való versengésből vagy az önmegvalósítás vágyából tanulta meg.

Mégis annak ellenére, hogy mindezt tudjuk, a mai társadalom nem ad kellő súlyt – elismerést és támogatást – a családnak a politikai és gazdasági rendszerben. Továbbmegyek: a család nem elég, hogy nem kapja meg a megfelelő elismerést, de arra sem képes már, hogy eltanulását lehetővé tegye! Néha azt mondhatnánk, hiába ért el oly nagy tudományos és technikai fejlődést, a modern társadalom még nem képes arra, hogy ezt a tudást arra fordítsa, hogy az emberi együttélésen javítson. Nemcsak az a baj, hogy a közös élet szervezése egyre jobban beleütközik az alapvető emberi kötelékektől teljesen idegen bürokráciába, hanem a társadalmi és politikai erkölcs is gyakran a hanyatlás jeleit mutatja – agresszió, trágárság, megvetés jellemzi –, ami még a legkisebb családi nevelés küszöbe alatt is jó mélyen van. Ebben a helyzetben a kapcsolatok állati szintre süllyedésének a szöges ellentétei – vagyis a technokratikus érzéketlenség és az amorális familizmus – összekapcsolódnak és egymást táplálják. Ez paradoxon.

Az egyház épp ezen a ponton ismeri fel történelmi jelentőségű küldetését a család és az igazi családi szellemiség vonatkozásában: azzal kell kezdenie, hogy alaposan felülvizsgálja saját életmódját. Azt mondhatnánk, hogy a „családi szellemiség” az egyház alkotmánylevele: a kereszténységnek családként kell megmutatkoznia és családnak kell lennie. Világosan megíratott: „Ti, akik »távol« voltatok – mondja Szent Pál –, […] már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai” (Ef 2,13.19). Az egyház Isten családja, Isten családjának kell lennie.

Amikor Jézus követésére hívta Pétert, azt mondta neki, hogy „emberhalásszá” teszi; ehhez pedig új típusú hálók kellenek. Mondhatnánk, hogy ma a családok jelentik az egyik legfontosabb hálót Péter és az egyház küldetése számára. Ez nem rabságban tartó háló! Ellenkezőleg, megszabadít az elhagyás és a közömbösség rossz vizeitől, amelyek sok emberi lényt a magány és a közöny tengerébe fojtanak. A családok jól tudják, mit jelent az a méltóság, hogy gyermekeknek és nem szolgáknak vagy idegeneknek vagy egy igazolványszámnak érezzük magunkat.

Innen, a családtól kezdi meg Jézus az emberek közötti életét, hogy meggyőzze őket: Isten sosem feledkezett meg róluk. Péter innen merít erőt szolgálatához. Az egyház – engedelmeskedve Mestere szavának – innen evez ki a mélyre, azzal a bizonyossággal, hogy csodálatosan nagy fogása lesz, ha így tesz. A Szentlélektől vezetett szinódusi atyák lelkesedése bárcsak új lendületet adna az egyháznak, hogy letegye a régi hálókat, és Urának szavában bízva új halászatba fogjon. Buzgón imádkozzunk ezért! Krisztus egyébként ígéretet tett nekünk és bátorított minket: ha még a gonosz apák sem tagadják meg a kenyeret éhes gyermekeiktől, mennyivel inkább megadja Isten a Lelket azoknak, akik – bár tökéletlenek – szenvedélyes kitartással kérik tőle (vö. Lk 11,9–13)!

Az általános kihallgatáson Ferenc pápa külön köszöntötte a magyar híveket:

Szeretettel köszöntöm a magyar zarándokokat, akik Budapestről és Gyulafehérvárról érkeztek Tamás József segédpüspök kíséretében. Isten éltessen! Különösen is köszöntöm a Szépvíz kórus karmesterét és tagjait. Holnap üljük meg Magyarok Nagyasszonya ünnepét. Az ő közbenjárását kérve szívből adom kedves mindnyájatokra apostoli áldásomat.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóközpont

Fotó: Vatikáni Rádió olasz nyelvű adása

Magyar Kurír