Március 27-én a délelőtti általános kihallgatás keretében a Szentatya a Miatyánk imának a „mindennapi kenyerünkre” vonatkozó kéréséről elmélkedett. Ferenc pápa beszédének fordítását teljes egészében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma a Miatyánk második felét kezdjük el elemezni, amelyben szükségleteinket visszük Isten elé. Ez a második rész egy olyan szóval kezdődik, amely a mindennapiság illatát árasztja: a kenyér.

Jézus imája egy sürgető kérdésből indul ki, amely nagyon hasonlít egy koldus könyörgésére: „Add meg nekünk a mindennapi kenyeret!” Ez az ima egy olyan nyilvánvaló tényből fakad, amelyről gyakran megfeledkezünk, abból tudniillik, hogy nem vagyunk önfenntartó teremtmények: mindennap rászorulunk arra, hogy táplálkozzunk.

A Szentírás tanúsága szerint sok ember számára a Jézussal való találkozás egy kérésből kiindulva valósult meg. Jézus nem kér kifinomult fohászokat, épp ellenkezőleg, az egész emberi létezés, annak legkonkrétabb és legmindennapibb problémáival együtt, imádsággá válhat. Az evangéliumokban sok koldust találunk, akik szabadításért és megmentésért könyörögnek. Van, aki kenyeret kér, van, aki gyógyulást; némelyek tisztulást, mások látást; vagy hogy egy szeretett személy feléledhessen… Jézus soha nem megy el közömbösen ilyen kérések és fájdalmak mellett.

Jézus tehát azt tanítja nekünk, hogy kérjük az Atyától a mindennapi kenyeret. Megtanítja, hogy ezt ahhoz a sok férfihoz és nőhöz kapcsolódva tegyük, akik számára ez az imádság kiáltás – gyakran magukba fojtva –, mely mindennapi szorongásukat kíséri. Még ma is hány anya és apa megy aludni azzal a gyötrelmes érzéssel, hogy holnapra nincs elegendő kenyér gyermekeinek! Képzeljük el, hogy ez az ima nem egy kényelmes lakás biztonságában, hanem egy szűkös helyiség bizonytalanságában hangzik el, ahol nincs miből megélni. Itt Jézus szavai új nyomatékot kapnak. A keresztény ima ezen a szinten kezdődik. Az nem egy aszketikus gyakorlat; olyan emberek valós helyzetéből, szívéből és testéből indul ki, akik szükséget szenvednek, vagy akik osztoznak azok létfeltételeiben, akiknek nincs miből megélniük. Még a legmagasabbra ragadtatott keresztény misztikusok sem tekinthetnek el e kérés egyszerűségétől. „Atyám, add, hogy ma legyen elegendő kenyerünk nekünk és mindenkinek!” És a „kenyér” itt jelenti a vizet, a gyógyszert, az otthont, a munkát… is. Mindazt kérjük, ami szükséges az élethez.

A kenyér, amelyet a keresztény az imában kér, nem az én „kenyerem”, hanem a mi „kenyerünk”. Így akarja Jézus. Azt tanítja nekünk, hogy ne csak magunknak, hanem a világ teljes testvériségének kérjük. Ha nem így imádkozunk, a Miatyánk megszűnik keresztény ima lenni. Ha Isten Atyánk, akkor hogyan tudnánk eléje állni anélkül, hogy fognánk egymás kezét? Mindannyian. És ha a kenyeret, amelyet ő nekünk ad, ellopjuk egymástól, hogyan mondhatjuk magunkat az ő gyermekeinek? Ez az ima magában foglalja az empatikus hozzáállást és a szolidáris magatartást. Éhségemben érzem a tömegek éhségét, ezért imádkozom Istenhez, míg meg hallgatja kérésüket. Jézus így felkészíti közösségét, Egyházát arra, hogy mindenkinek a szükségét Isten elé vigye: „Mindannyian gyermekeid vagyunk, Atyánk, könyörülj rajtunk!” Most érdemes egy kicsit megállnunk, és az éhező gyermekekre gondolnunk. Gondoljunk azokra a gyermekekre, akik olyan országban élnek, ahol háború dúl: gondoljunk az éhező gyermekekre Jemenben, az éhező gyermekekre Szíriában, az éhező gyermekek sok országban, ahol nincs kenyér, például Dél-Szudánban. Gondoljunk ezekre a gyermekekre, és rájuk gondolva mondjuk együtt hangosan az imát: „Atyánk, mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!” Mondjuk közösen!

A kenyér, amelyet az Úrtól kérünk, ugyanaz, amely egy nap vádol majd bennünket. Szemrehányást tesz nekünk, amiért oly ritkán törtük meg a mellettünk élő embereknek, oly ritkán osztoztunk rajta másokkal. Az az emberiségnek ajándékozott kenyér volt, mégis csak egyvalaki ette meg: a szeretet nem tűrheti ezt. Szeretetünk nem tűrheti; az Isten iránti szeretet sem tűrheti azt az önzést, hogy nem osztjuk meg a kenyeret másokkal.

Egyszer egy nagy tömeg volt Jézus előtt; éhes emberek voltak. Jézus megkérdezte, van-e valakinek valamije, de csak egy gyermek akadt, aki hajlandó volt megosztani kis készletét: öt kenyeret és két halat. Jézus megsokszorozta ezt a nagylelkű gesztust (vö. Jn 6,9). Ez a gyermek megértette a Miatyánk leckéjét: az étel nem magántulajdon – ezt jegyezzük meg: az étel nem magántulajdon –, hanem megosztandó gondviselés, Isten kegyelmével.

A valódi csoda, melyet Jézus azon a napon tett, nem annyira a megszaporítás – ami persze igaz –, hanem a megosztás: adjátok oda, amitek van, én pedig csodát teszek vele. Ő maga, megszaporítva a felajánlott kenyeret, elővételezte önmaga felajánlását az eucharisztikus kenyérben. Csak az Eucharisztia képes ugyanis elvenni a végtelenre irányuló éhséget és betölteni az Istenre irányuló vágyat, amely minden embert hajt, a mindennapi kenyér keresése közben is.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír