Ferenc pápa szombati utolsó programja az asuncióni székesegyházban tartott vesperás volt. A 15. évközi vasárnap vesperását a papokkal, szerzetesekkel, szeminaristákkal és a katolikus mozgalmak képviselőivel végezte. Rövid homíliájában az óraliturgia zsoltáraihoz és olvasmányához fűzte elmélkedését.

Az igazi imádság emlékeztet arra, amit megélünk, vagy meg kellene élnünk a mindennapok során. Az imádság lendületet ad, hogy a gyakorlatba átvigyük, amit a zsoltárban (112/113, 7) recitálunk: Isten kezében vagyunk, aki „felemeli a piszokból a szegényt”. Azok vagyunk, akik küzdünk, megvédjük minden emberi élet értékét a születéstől a végső elgyengülésig. Azon kell dolgoznunk, hogy a meddőség szomorúsága átalakuljon termékeny mezővé. Az ima annak a szeretetnek a kifejezése, amelyet Isten és mások, a teremtett világ iránt érzünk. A misszionárius tanítvány leginkább a szeretet parancsának teljesítésével hasonlít Jézushoz.

Mindannyiunknak vannak korlátai, és senki sem tudja tökéletesen utánozni/követni Jézust, de minden hivatásban visszatükrözhetjük Jézus életének és művének néhány sugarát. A pápa utalt a Filippiekhez írt levél 2. fejezetéből (2, 6) felolvasott Krisztus-himnuszra: az Úr nem ragaszkodott kiváltságához, az Istennel való egyenlőségéhez, amikor a szolga alakját vette fel. Ez minden keresztény hivatás jellemzője: az elhívott ne hivalkodjék, ne bánjon másokkal úgy, mintha fölöttük piedesztálon állna. A megívott példaképe Jézus Krisztus. A Zsidóknak írt levél pedig (5, 7; 13, 20-21) azt írja Krisztus primátusáról, hogy „mint a juhok nagy pásztora”, tökéletességét úgy érte el, hogy „testi mivoltának napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki megszabadította őt a haláltól”; szenvedéssel és engedelmességgel lett tökéletes. „Ez részét alkotja a mi meghívásunknak is” – hangsúlyozta Ferenc pápa a szombat esti vesperáson.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír