Ferenc pápa a március 11-i általános kihallgatáson folytatta katekézissorozatát a családról, most a nagyszülők és az idősek családon belüli szerepéről beszélt.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai katekézisben folytatjuk megfontolásainkat a nagyszülőkről, családon belüli szerepük értékére és fontosságára irányítjuk figyelmünket. Azonosulok velük, hiszen jómagam is ehhez a korosztályhoz tartozom. Amikor a Fülöp-szigeteken jártam, az ottani emberek így üdvözöltek: „Lolo Kiko”, vagyis „Ferenc nagypapa”, „Lolo Kiko” – ezt kiabálták.

Először is nagyon fontos kiemelnünk: igaz, hogy a társadalom hajlamos kidobni minket, de az Úr egyáltalán nem! Az Úr sosem akar megszabadulni tőlünk! Ő arra hív, hogy életünk minden szakaszában kövessük, hiszen az öregkornak megvan a maga kegyelme, küldetése, az Úr valódi hívását tartalmazza. Az öregkor hivatás. Nem jött még el az ideje annak, hogy „behúzzuk az evezőket a csónakba”. Ez az életszakasz kétségtelenül eltér az előzőektől, egy kicsit „ki is kell találni” magunknak, hiszen a mai társadalmak sem lelkileg, sem erkölcsileg nem képesek arra, hogy kifejezzék teljes értékét ennek az életkornak. Korábban ugyanis nem volt megszokott, hogy szabadidővel rendelkezzünk, most pedig a korábbinál sokkal több idő áll rendelkezésünkre. A keresztény spiritualitást is meglepetésként érte, és most az a feladatunk, hogy megfogalmazzuk az idős emberek lelkiségét. De hál’ Istennek nincs hiány idős szent férfiak és nők tanúságtételéből!

Nagyon megérintett az idősek napja, amelyet itt, a Szent Péter téren tartottunk tavaly; teljesen megtelt a tér. Olyan idősek történeteit hallgattam, akik mások segítésére szentelik életüket, vagy olyan házaspárok történeteit, akik azt mondták: „Ötvenedik házassági évfordulónkat üljük; hatvanadik házassági évfordulónkat üljük.” Fontos felmutatni ezt a fiataloknak, akik hamar elfáradnak. Fontos az időseknek ez a tanúságtétele a hűségről. Azon a napon rengeteg ilyen hűséges házaspár volt jelen ezen a téren.

Folytatni kell a gondolkodást erről, mind az egyházi, mind a polgári élet területén. Az evangélium egy gyönyörű és bátorító képet tár elénk. Simeon és Anna alakjáról van szó, akikről Jézus gyermekségtörténete szól, amelyet Szent Lukács állított össze. Nyilvánvalóan öregekről van szó, az „agg” Simeonról és a nyolcvannégy éves Anna „prófétaasszonyról”. Ez a nő nem titkolta a korát. Az evangélium azt mondja, hogy mindennap várták Isten eljövetelét, kitartóan, hűségben, hosszú éveken át. Meg akarták látni azt a napot, szerették volna felismerni annak jeleit, felfedezni kezdetét. Lehet, hogy már lemondóan azt hitték, előbb halnak meg, mindenesetre az a hosszú várakozás továbbra is betöltötte egész életüket, nem volt fontosabb teendőjük ennél: várni az Urat, és imádkozni.

Amikor pedig Mária és József a templomhoz értek, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, Simeon és Anna – a Szentlélekkel eltelve (vö. Lk 2,27) egyszer csak nekilendültek. Koruk és várakozásuk súlya egy pillanat alatt lekerült a vállukról. Felismerték a gyermeket, új erőre kaptak, egy új feladathoz: hálát adni Istennek ezért a jeléért, és tanúságot tenni róla. Simeon egy csodálatos, örvendező himnuszt költött (vö. Lk 2,29–32) – költővé lett abban a pillanatban –, Anna pedig Jézus első prédikátora lett: „beszélt a gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak” (Lk 2,38).

Kedves nagyszülők, kövessük ezen rendkívüli öregek nyomdokát! Kicsit váljunk mi is imádságot költőkké: próbáljunk élvezettel rátalálni saját szavainkra, magunkévá téve mindazokat a szavakat, amelyeket Isten hozzánk intézett szózatában találunk. A nagyszülők és az öregek imái nagy ajándékot, értékes kincset jelentenek az egyház számára! De nagy bölcsességinjekciót jelentenek az egész társadalom számára: főképpen olyan helyeken, ahol az emberek nagyon elfoglalt, pörgős, szétszórt életet élnek. Valakinek ugyanis énekelni is kell, ezeknek az embereknek is, megénekelni Isten jeleit, és imádkozni értük. Nézzünk csak [a nyugalomba vonult] XVI. Benedekre, aki úgy döntött, hogy élete utolsó szakaszát imádságban és Istenre való odafigyelésben tölti! Milyen szép ez! A múlt században élt nagy hívő, az ortodox hagyományt követő Olivier Clément kijelentette: „Az a társadalom, amelyben már nem imádkoznak, olyan társadalom, amelyben az öregkornak nincs többé értelme. Ez rémisztő. Nekünk mindenekelőtt olyan idősekre van szükségünk, akik imádkoznak, az időskort ugyanis épp erre adja Isten.” Szükségünk van imádkozó öregekre, az időskort ugyanis épp erre kapjuk. Gyönyörű az öregek imája!

Köszönetet mondhatunk az Úrnak a kapott jótéteményekért, és feltölthetjük az Urat körülvevő hálátlanság ürességét. Közbenjáró imát mondhatunk az új nemzedékek várakozásainak teljesedéséért, és méltathatjuk a korábbi nemzedékek emlékét és erőfeszítéseit. Emlékeztethetjük a nagyra törő fiatalokat, hogy a szeretet nélküli élet terméketlen. Biztathatjuk az aggódó fiatalokat, hogy a jövőtől való félelem leküzdhető. Megtaníthatjuk az önmagukba túlságosan szerelmes fiataloknak, hogy nagyobb öröm adni, mint kapni. A nagypapák és nagymamák alkotják az állandó „kórust” abban a nagy lelki szentélyben, ahol a kérő ima és a dicsérő ének támogatja az élet terepén dolgozó és küzdő közösséget.

Az ima végezetül folytonosan megtisztítja a szívet. Az istendicséret és a könyörgés megakadályozzák, hogy szívünk megkeményedjen a neheztelésben és az önzésben. Milyen elszomorító látvány annak az öregnek a cinizmusa, aki elveszítette a tanúságtétel iránti érzékét, aki megveti a fiatalokat, és nem adja át életbölcsességét! Ezzel szemben milyen szívderítő az a bátorítás, amelyet az idős ember a hit és az élet értelmét kereső fiatalnak ad! Valóban ez a nagyszülők küldetése, ez az idősek hivatása. A nagyszülők szavának van valami különleges jellege a fiatalok számára. És ők tudják ezt. Nagymamám szavait, amelyet leírva adott nekem pappá szentelésem napján, ma is magammal hordom, mindig ott van a zsolozsmáskönyvemben, gyakran elolvasom, és ez jót tesz nekem.

Mennyire szeretnék egy olyan egyházat, amely azzal a túláradó örömmel, amely a fiatalok és az idősek egymást újból átölelő mozdulatából fakad, szembeszállna a kiselejtezés kultúrájával! Ez az, amit ma az Úrtól kérek, ezt az ölelést!


Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóosztály

Magyar Kurír

Fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír