December 14-én a szentatya folytatta katekézissorozatát a keresztény reményből. Azt hangsúlyozta, hogy a remény hírnökeinek kell lennünk, mégpedig sürgősen, mert az emberek szomjazzák az igazságosságot, az igazságot és békét. Katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Közeledünk a karácsonyhoz, és Izajás próféta ismét segít, hogy meg tudjunk nyílni a reményre, és be tudjuk fogadni az üdvösség érkezéséről szóló örömhírt.

Izajás könyvének 52. fejezete azzal a Jeruzsálemhez intézett felszólítással kezdődik, hogy keljen föl, rázza le magáról a port és a bilincset, öltse magára legszebb ruháit, mert az Úr eljött megszabadítani az ő népét (Iz 52,1–3). És hozzáteszi: „Azon a napon megismerik majd az én nevemet, és megértik, hogy én magam mondom: »Itt vagyok!«” (Iz 52,6)

Ez az Isten által kimondott „itt vagyok” összefoglalja az ő egész üdvözítő akaratát és hozzánk közel lenni akarását; s erre válaszol – a próféta felhívásának megfelelően – Jeruzsálem öröméneke. Ez roppant fontos történelmi pillanat! Vége ugyanis a babiloni fogságnak, Izrael előtt megnyílik annak lehetősége, hogy újra rátaláljon Istenre, és a hitben rátaláljon önmagára. Az Úr közelivé teszi magát, a „kicsiny maradék” pedig, vagyis az a kicsiny nép, amely megmaradt a száműzetés után, amely a száműzetésben is kitartott a hitben, a nép, amely válságba került, de mégis hitt, a sötétségben is remélt, tehát az a „kicsiny maradék” megláthatja majd Isten csodás tetteit.
Ezen a ponton a próféta egy öröméneket illeszt a szövegbe: „Milyen szép a hegyeken annak lába, aki jó hírt hoz; aki békét hirdet, örömhírt hoz, és kikiáltja a szabadulást. Aki azt mondja Sionnak: »Istened uralkodik!« […] Ujjongva énekeljetek mindnyájan, Jeruzsálem romjai, mert az Úr megvigasztalja népét, és megváltja Jeruzsálemet. Az Úr felfedte szent karját minden nemzet szeme láttára. És meglátja a föld minden határa, hogy szabadulást szerez Istenünk” (Iz 52,7.9–10).

Izajás e szavai, melyeknél szeretnénk elidőzni egy kicsit, a béke csodájára utalnak, és ezt nagyon különlegesen teszik, a figyelmet ugyanis nem a hírnökre, hanem annak gyorsan futó lábaira irányítják: „Milyen szép a hegyeken annak lába, aki jó hírt hoz.” Mintha az Énekek énekének vőlegénye lenne, aki kedveséhez szalad: „Nézzétek, jön ugrálva a hegyeken, szökellve a dombokon át” (Én 2,8). A béke hírnöke is így fut, így hozza a szabadulás, a megmenekülés örömhírét, és hirdeti, hogy Isten uralkodik.

Isten nem hagyta el népét, nem engedte, hogy legyőzze a rossz, mert ő hűséges, és kegyelme nagyobb a bűnnél. Ezt meg kell tanulnunk, mi ugyanis keményfejűek vagyunk, és nem tanuljuk meg! Kérdezem tőletek: ki a nagyobb, Isten vagy a bűn? [Isten!] És ki győz a végén? Isten vagy a bűn? [Isten!] Ő képes-e legyőzi a legnagyobb, a legszégyenletesebb, a legszörnyűbb, a legeslegsúlyosabb bűnt? [Igen!] És milyen fegyverrel győzi le Isten a bűnt? [Szeretettel!] Ez jelenti azt, hogy „Isten uralkodik”. Ezek a szavak egy olyan Úrban való hitet fejeznek ki, aki hatalmával lehajol az emberiséghez, alacsonnyá válik, hogy felkínálja irgalmát, és megszabadítsa az embert mindattól, ami eltorzítja benne Isten szép képmását, amikor ugyanis bűnben vagyunk, Isten képe el van torzulva. És ennek a hatalmas szeretetnek a beteljesedése éppen a Jézus által bevezetett ország, a megbocsátás és béke azon országa, amelyet karácsonykor ünneplünk, és amely végérvényesen húsvétkor valósul meg. A karácsony legmélyebb öröme pedig a békének ez a belső öröme: az Úr eltörölte vétkeimet, az Úr megbocsátott nekem, az Úr irgalmas volt hozzám, eljött, hogy megmentsen. Ez a karácsony öröme!

Testvéreim, ezek a mi reményünk okai. Amikor úgy tűnik, mindennek vége, amikor rengeteg rossz dologgal találkozunk, amikor nehezünkre esik hinni, és amikor megkísért minket, hogy azt mondjuk, már semminek sincs értelme, akkor mindezek ellenére elhangzik a gyors lábbal hozott örömhír: Isten jön, hogy valami újat vigyen végbe, hogy megkezdje békeuralmát! Isten „felfedte karját”, és jön, hogy szabadságot és vigasztalást hozzon. A rossz nem győzedelmeskedik örökre, a fájdalomnak vége lesz! A kétségbeesés legyőzetett, mert Isten köztünk van!

Hozzánk is szól a biztatás, hogy mi is keljünk föl, mint Jeruzsálem, ahogyan a próféta mondta. Arra kapunk meghívást, hogy a remény emberei legyünk, és együttműködjünk ennek az országnak az eljövetelén, ez az ország ugyanis a világosság országa, és minden ember meghívást kapott rá. Tehát a remény emberei legyünk!

Milyen fájdalmas olyan keresztényt látni, aki elveszítette a reményt! „Én nem remélek semmiben, mindennek vége van számomra” – így beszél az a keresztény, aki nem képes a remény távlatait látni, akinek szíve előtt fal húzódik. Isten azonban megbocsátásával lerombolja ezeket a falakat! És ezért imádkoznunk kell! Imádkoznunk kell azért, hogy Isten mindennap megadja nekünk a reményt, megadja azt mindenkinek, azt a reményt, amely akkor születik, amikor meglátjuk Istent a betlehemi jászolban. A ránk bízott örömhír sürgős üzenet, nekünk is futnunk kell, mint a hírnök a hegyeken, mert a világ nem várhat, az emberiség éhezi és szomjazza az igazságosságot, az igazságot, a békét!

Amikor látják a betlehemi kisgyermeket, a világ kicsinyei tudni fogják, hogy az ígéret beteljesedett, a hír igaznak bizonyult. Egy újszülött, teljesen kiszolgáltatott, pólyába takart és jászolba fektetett csecsemőben ott van az üdvözítő Isten teljes hatalma. A karácsony az a nap, amikor ki kell nyitnunk szívünket ezelőtt a rendkívüli kicsiség előtt, amely ott van abban a kisgyermekben, és ezelőtt a hatalmas csoda előtt. Ez a karácsony csodája, amelyre reménykedve az adventi időszakban készülünk. Ez a gyermek-Isten csodája, a szegény Istené, a gyenge Istené, azé az Istené, aki maga mögött hagyja nagyságát, hogy mindannyiunkhoz közel kerüljön.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóközpont

Fotó: Vatikáni Rádió magyar nyelvű szerkesztőségének honlapja

Magyar Kurír