Augusztus 12-én Ferenc pápa az ünnep, az ünneplés, a megpihenés fontosságáról beszélt az általános kihallgatás keretében.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma a katekézisek sorában egy olyan kis szakaszt kezdünk meg, melynek során a családi élet ritmusát megszabó három tényezőről fogunk elmélkedni, ezek pedig az ünnep, a munka és az imádság.

Kezdjük az ünneppel. Ma tehát az ünnep lesz a témánk. Rögtön kijelentjük, hogy az ünnep Isten találmánya. Idézzük emlékezetünkbe a Teremtés könyvéből a teremtéselbeszélés befejező részét, amelyet az imént hallottunk: „Isten a hetedik napon befejezte művét, amit alkotott. A hetedik napon megpihent munkája után, amit végzett. Isten megáldotta és megszentelte a hetedik napot, mert azon megpihent egész teremtő munkája után” (Ter 2,2–3). Maga Isten tanítja nekünk, mennyire fontos időt szánni arra, hogy megtekintsük azt, amit a munkánkban jól elvégeztünk, és hogy örüljünk neki. Természetesen itt nemcsak a hivatásbeli, szakmai munkáról beszélek, hanem tágabb értelemben: minden tevékenységről, amellyel mi, férfiak és nők együtt tudunk működni Isten teremtő művével.

Az ünnep tehát nem azt jelenti, hogy lustán hátradőlünk a karosszékben vagy átadjuk magunkat a világtól való ostoba menekülés mámorának. Az ünnep mindenekelőtt az, hogy szeretettel és hálával végigtekintünk a jól végzett munkánkon, egy munkát ünnepelünk. Ti is, kedves ifjú házasok, a jegyesség szép időszakának munkáját ünneplitek, és ez szép dolog! Az ünnep az az idő, amikor valaki rátekint felcseperedő gyermekeire vagy az unokáira, és közben azt gondolja: milyen szép ez! Az ünnep az az idő, amikor végighordozzuk tekintetünket az otthonunkon, a vendégül látott barátainkon, a körülöttünk élő közösségen, és azt gondoljuk: milyen szép ez! Isten így tett, amikor a világot teremtette. És folyamatosan így tesz, mert Isten állandóan teremt, ebben a pillanatban is!

Előfordulhat, hogy nehéz vagy fájdalmas körülmények között ér minket egy ünnep, és legfeljebb „gombóccal a torkunkban” tudunk ünnepelni. Mégis, ezekben az esetekben is, kérjük Istentől az erőt, hogy ne üresítsük ki teljesen az ünnepet. Ti, anyukák és apukák, jól tudjátok ezt: a gyermekeitek iránti szeretetből hányszor képesek vagytok megfeledkezni gondjaitokról, hogy ők örömmel ünnepelhessenek, és ízlelhessék az élet jó ízét! Mennyi szeretet van ebben!

A munkahelyünkre is, kötelességeink elhagyása nélkül, időnként képesek vagyunk egy kis ünnepi hangulatot „becsempészni”: megünneplünk egy születésnapot, házasságkötést, egy gyermek születését, elbúcsúzunk valakitől, vagy egy új munkatársat köszöntünk. Ez fontos! Fontos ünnepelni! Ezek a családiasság pillanatai az egyhangú munkavégzés mókuskerekében, és ez jót tesz nekünk!

Az igazi ünnep ideje felfüggeszti a hivatásszerű munkát, és szent, mert arra emlékezteti a férfit és a nőt, hogy annak az Istennek a képmására teremtettek, aki nem rabszolgája a munkának, hanem Úr, és ezért mi sem lehetünk soha a munka rabszolgái, hanem „urai”. Létezik tehát egy parancs erre vonatkozóan, és ez a parancs kivétel nélkül mindenkire vonatkozik! Tudjuk azonban, hogy sok millió férfi és nő, sőt gyermek él a munka rabszolgájaként! Napjainkban is vannak rabszolgák, vannak kizsákmányoltak, a munka rabszolgái, ám ez ellenkezik Isten akaratával és az emberi személy méltóságával! Az anyagi haszon megszállott hajszolása és a technika teljesítményközpontúsága veszélyezteti az élet emberi ritmusát, az életnek ugyanis megvan a maga emberi ritmusa. A pihenés idejének, főképp a vasárnapi pihenésnek az a rendeltetése, hogy tudjunk örülni annak, amit nem lehet előállítani, sem elfogyasztani, nem lehet megvenni, sem eladni. Azt látjuk azonban, hogy a haszon és a fogyasztás ideológiája az ünnepet is fel akarja falni: időnként az ünnep is „üzletté” silányul, alkalommá, hogy pénzt keressünk és pénzt költsünk. De vajon ezért dolgozunk? A fogyasztás mohósága, ami pazarláshoz vezet, olyan csúnya vírus, amelytől egyébként még kimerültebbek leszünk, mint előtte. Árt az igazi munkának, és felemészti az életet. Ha pedig az ünneplés korlátlan ritmusban folyik, az áldozatokkal jár, legtöbbször a fiatalok között.

Végezetül az ünneplés ideje azért is szent, mert Isten különleges módon jelen van benne. A vasárnapi szentmise Jézus Krisztus egész kegyelmét megadja az ünnepnek: az ő jelenlétét, szeretetét, áldozatát, bennünket közösséggé formáló erejét, velünk való együttlétét… Így minden valóság megkapja teljes értelmét: a munka, a család, a mindennapi élet örömei és fáradozásai, a szenvedés és a halál is. Krisztus kegyelme mindent átalakít.

A családnak különleges képessége van arra, hogy megértse, felhasználja és védelmezze az ünnep idejének valódi értékét. Milyen szépek a családban töltött ünnepek, gyönyörűek! Különösen a vasárnapok! Biztosan nem véletlen, hogy azok az ünnepek sikerülnek legjobban, amelyeken az egész család ott van!

A hit szemével nézve a családi életet jobbnak látjuk, mint amennyit érte fáradozunk. Az egyszerűség mesterműveként jelenik meg előttünk, amely épp azért szép, mert nem mesterséges, nem hamis, hanem képes magába fogadni a valós élet minden aspektusát. „Nagyon jónak” látjuk, ahogyan Isten is mondta a férfi és a nő megteremtése után (vö. Ter 1,31). Tehát az ünnep Isten értékes ajándéka; olyan értékes ajándék, amelyet Isten az emberi családnak ajándékozott: ne tegyük tönkre!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóközpont

Magyar Kurír