A Szentatya április 18-án folytatta a keresztségről múlt héten elkezdett tanítását a délelőtti általános kihallgatás keretében. Hangsúlyozta, hogy Isten egész életünkben, szüntelenül hív minket a krisztusi életre, és meghívásaira várja is válaszunkat.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Ferenc pápa katekézisének fordítását teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Folytatjuk – ebben a húsvéti időben – a keresztségről szóló katekéziseket. A keresztség jelentése világosan kitűnik a keresztelés szertartásából, ezért figyelmünket rá irányítjuk. Ha megvizsgáljuk a liturgia gesztusait és szavait, meg tudjuk ragadni ennek a mindig újra felfedezendő szentségnek a kegyelmét és a belőle fakadó kötelezettségünket. Keresztségünkre emlékezünk a szentelt vízzel történő meghintéskor, amit végezni lehet vasárnap a mise elején, és ugyanígy, amikor megújítjuk keresztségi ígéreteinket a húsvéti vigília szertartása során. Az ugyanis, ami a keresztelés szertartásában történik, egy olyan spirituális dinamikát indít el, amely átjárja a megkereszteltek egész életét; annak a folyamatnak az elindítása, amely lehetővé teszi, hogy Krisztussal egységben éljünk az Egyházban. Ezért ha visszatérünk a keresztény élet forrásához, az segít jobban megértenünk a keresztelésünk napján kapott ajándékot, és segít megújítanunk azon elköteleződésünket, hogy annak megfelelően éljünk mai életkörülményeink között. Elköteleződésünk megújítása ennek az ajándéknak, a keresztségnek a mélyebb megértése és keresztségünk napjának felidézése. Múlt szerdán kértem, hogy mindnyájan csináljunk meg egy házi feladatot, azt tudniillik, hogy nézzünk utána keresztelésünk napjának. Tudom, vannak közöttetek, akik tudják, de olyanok is, akik nem. Akik nem tudják, kérdezzék meg rokonaikat, keresztapjukat, keresztanyjukat… Kérdezzék meg: „Keresztelésemnek mi a dátuma?” A keresztség ugyanis újjászületés, olyan, mint egy második születésnap. Megjegyeztétek? Ez a házi feladat: megkérdezni keresztelésem időpontját.

Mindenekelőtt a fogadás szertartásában a keresztelő megkérdezi a keresztelendő nevét, mert a név jelzi a személy önazonosságát. Amikor bemutatkozunk, egyből megmondjuk a nevünket: „X. Y. vagyok”; ezáltal kilépek az anonimitásból, a névtelenségből. Hogy kilépjünk az anonimitásból, egyből megmondjuk a nevünket. Név nélkül ismeretlenek maradunk, jogok és kötelességek nélkül. Isten mindenkit nevén szólít, mindannyiunkat egyénileg szeret, élettörténetünk konkrétságában. A keresztség személyes hivatást ad arra, hogy keresztényként éljünk, s ez a hivatás egész életünk folyamán fog kibontakozni. Ez pedig személyes, nem pedig kölcsönvett választ, nem „másolás és beillesztés” műveletet igényel. A keresztény életet ugyanis egy sor meghívás és válasz szövi át: Isten újból és újból kimondja nevünket az évek előrehaladtával, ezeregy módon eljuttatja hozzánk azon meghívását, hogy váljunk hasonlóvá Fiához, Jézushoz. Fontos tehát a név! Nagyon fontos! A szülők már a gyermek születése előtt gondolkodnak azon, milyen nevet adjanak neki: ez is hozzátartozik a gyermek várásához, akinek – önnön nevével – eredeti önazonossága lesz, az Istenhez kapcsolódó keresztény élet számára is.

Nyilvánvaló, hogy a kereszténnyé válás fentről kapott adomány (vö. Jn 3,3–8). A hitet nem lehet megvásárolni, kérni azonban igen, ajándékba kapni igen. „Uram, add meg nekem a hit ajándékát!” – ez egy szép ima. „Add, hogy hinni tudjak!” – ez egy szép ima. Kérjük ajándékba, megvásárolni nem lehet, kérnünk kell! Ugyanis „a keresztség elsősorban annak a hitnek a szentsége, amellyel az emberek – a Szentlélek kegyelmétől megvilágosítva – Krisztus evangéliumára válaszolnak”. [1] Az evangéliumra válaszként adandó őszinte hit felébresztésére és felkeltésére szolgál a katekumenek képzése és a szülők felkészítése, nemkülönben Isten szavának a hallgatása magának a keresztelésnek a szertartásában.

Míg a felnőtt katekumenek első személyben nyilvánítják ki azt, amit ajándékba kapni akarnak az Egyháztól, a gyermekeket szüleik mutatják be, a keresztszülők kíséretében. A velük folytatott párbeszéd lehetővé teszi számukra, hogy kifejezzék azon akaratukat, hogy gyermekük megkapja a keresztséget, az Egyház számára pedig a szándékot, hogy azt kiszolgáltassa. „Ennek kifejezése a kereszt jele, amellyel a keresztelő és a szülők megjelölik a gyermek homlokát.” [2] „A kereszt jele a szertartás kezdetén Krisztus pecsétjét jelzi azon, aki hamarosan hozzá fog tartozni, és a megváltás kegyelmét jelzi, melyet Krisztus a keresztje által szerzett nekünk.” [3] A szertartásban tehát a kereszt jelét rajzoljuk a gyermekekre. Most szeretnék visszakanyarodni egy olyan témára, amelyet korábban már említettem: vajon gyermekeink tudnak szépen keresztet vetni? Sokszor láttam kicsiket, akik nem tudtak keresztet vetni. Pedig nektek, édesapák, édesanyák, nagypapák, nagymamák, keresztapák, keresztanyák, meg kell tanítanotok őket szépen keresztet vetni, mert az a kereszt jelének megismétlése, amelyet a kereszteléskor kaptak. Megjegyeztétek? Tanítsátok meg gyermekeiteknek a szép keresztvetést! Ha megtanulják kicsiként, jól fogják csinálni később, felnőttként is.

A kereszt az az ismertetőjegy, amely kinyilvánítja, kik vagyunk: beszédünk, nézésünk, cselekvésünk a keresztnek, vagyis Jézus mindvégig kitartó szeretetének a jegyét hordozza magán. A gyermekeket a homlokukon jelöljük meg, a felnőtt katekumenek esetében az érzékszerveket is megjelöljük, ezekkel a szavakkal: „Fogadjátok a kereszt jelét fületekre, hogy meghalljátok az Úr szavát”; „szemetekre, hogy lássátok Isten arcának ragyogását”; „ajkatokra, hogy felelni tudjatok Isten szavára”; „mellkasotokra, hogy a hit által Krisztus lakjon szívetekben”; „vállatokra, hogy hordani tudjátok Krisztus édes igáját”. [4] Olyan mértékben válunk kereszténnyé, amilyen mértékben a kereszt belénk vésődik „húsvéti” bélyegként (vö. Jel 14,1; 22,4), láthatóvá téve külsőleg is az élettel való szembenézés keresztény módját. Az, hogy keresztet vetünk, amikor felébredünk, az étkezések előtt, egy vészhelyzetben, a gonosszal szembeni védekezésül, este lefekvés előtt, azt jelenti, hogy elmondjuk magunknak és hozzátartozóinknak, kik akarunk lenni. És amit a templomba lépéskor teszünk, ugyanazt tehetjük otthon is, ha tartunk egy kis szentelt vizet egy arra alkalmas edénykében: így, valahányszor hazaérkezünk vagy elmegyünk otthonról, keresztet vetve a szentelt vízzel emlékeztetjük magunkat arra, hogy meg vagyunk keresztelve.

Ne felejtsétek el, megismétlem: tanítsátok meg gyermekeiteket keresztet vetni!

JEGYZETEK
[1] A kereszténységbe avatás, Általános tudnivalók, 3.
[2] A gyermekkeresztelés szertartása, Általános tudnivalók, 16.
[3] Katolikus Egyház Katekizmusa, 1235.
[4] Felnőttek beavatása a keresztény életbe, 85.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír