A pápa beszédében olyan „eucharisztikus kultúra” terjesztését jelölte meg feladatként, amely közösségteremtésben, önzetlen szolgálatban, életadó irgalmasságban mutatkozik meg.

Ferenc pápa beszédének fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

Bíboros urak, kedves püspök- és paptestvérek, fivérek és nővérek!

Örülök, hogy találkozhatom veletek, miután közgyűlésetek befejezte munkáját. Köszönöm Piero Marini érsek szívélyes szavait. Köszöntöm a püspöki konferenciák által kijelölt nemzeti megbízottakat, különösen a magyar bizottság delegációját, amelyet Erdő Péter bíboros, Budapestnek, annak a városnak az érseke vezet, ahol a következő eucharisztikus világkongresszus lesz 2020-ban. Ezt az eseményt egy olyan európai nagyvárosban tartják, ahol a keresztény közösségek új evangelizációra várnak, mely képes szembenézni a szekularizált, modern korral, valamint egy olyan globalizációval, mely azzal a veszéllyel fenyeget, hogy megszünteti egy gazdag és sokszínű történelem különlegességét.

Ezzel kapcsolatban merül fel az alapvető kérdés: mit jelent ma eucharisztikus kongresszust tartani a modern és multikulturális városban, ahol az evangélium és a vallási hovatartozás formái peremre szorultak? Azt jelenti, hogy együttműködünk Isten kegyelmével annak érdekében, hogy ima és tevékenység révén „eucharisztikus kultúrát”, az Oltáriszentségre alapozott, de az egyházi hovatartozáson túl is érzékelhető gondolkodás- és cselekvésmódot terjesszünk. A közöny betegségében szenvedő Európában, ahol több helyen megosztottság és bezárkózás uralkodik, a keresztények mindenekelőtt megújítják – vasárnapról vasárnapra – hitük egyszerű és erős gesztusát: egybegyűlnek Krisztus nevében, és egymást testvérnek ismerik el. És megismétlődik a csoda: az ige hallgatásában és a kenyértörés gesztusában a hívők legkisebb és legegyszerűbb gyülekezete is az Úr testévé válik, az ő tabernákulumává a világban. Az eucharisztia ünneplése ily módon eucharisztikus kultúrát szülő magatartásmódok inkubátorává válik, mert arra késztet, hogy az önmagát teljesen odaadó Krisztus kegyelmét életadó tettekké és magatartásformákká alakítsuk át.

Az első ilyen magatartásforma a közösség. Az utolsó vacsorán Jézus a testvériség kenyerét és kelyhét választotta önátadásának jeleként. Ebből következik, hogy az Úr emlékezetének ünneplése, melyben az ő testével és vérével táplálkozunk, a vele való közösséget és a hívők egymással való közösségét kívánja és alapozza meg. Épp a Krisztussal való közösség jelenti az eucharisztikus pasztoráció előtt álló igazi kihívást, vagyis azt a feladatot, hogy segítsük a hívőket közösségre lépni az Oltáriszentségben jelenlévő Jézussal, hogy őáltala és őbenne tudjanak élni a szeretet és a küldetés gyakorlása közben. Erősen hozzájárul ehhez a misén kívüli szentségimádás is, mely régóta fontos közös, egyházi program. A szentségimádáskor végzett ima megtanít arra, hogy ne szakítsuk el Krisztust, a főt az ő testétől, vagyis a vele való szentségi egyesülést az ő tagjaival való közösségtől és az abból fakadó misszionáriusi munkától.

A második magatartásforma a szolgálat. Az eucharisztikus közösség, közösséget vállalva Jézusnak, a szolgának a sorsával, maga is „szolgává” válik: azáltal, hogy eszik az odaadott testből, „a sokaságért feláldozott testté” válik. A keresztények folytonosan visszatérnek „az emeleti szobába” (vö. ApCsel 1,13), az Egyház születési helyére, ahol Jézus megmosta tanítványai lábát, hogy aztán az evangélium ügyét szolgálják a gyengeség és kereszt uralta helyszíneken, osztozzanak az emberek sebeiben és gyógyítsák azokat.

Sok helyzet létezik az Egyházban és a társadalomban, ahol az irgalmasság testi-lelki cselekedeteinek balzsamára van szükség: ilyenek a nehézségekkel küzdő családok, a munkanélküli fiatalok és felnőttek, a magukra maradt betegek és öregek, a gyötrelmet, erőszakot és visszautasítást elszenvedő migránsok; és a szegénység egyéb formái. A megsebzett emberiség eme színterein a keresztények a kereszt emlékezetét ülik, elevenné és jelenvalóvá teszik a szeretetből önmagát feláldozó Szolga-Jézus evangéliumát. A megkereszteltek ily módon az eucharisztikus kultúra magjait vetik el, a szegények szolgáivá válva, nem egy ideológiának, hanem magának az evangéliumnak a nevében, mely életszabállyá válik mind az egyének, mind a közösségek számára, amint arról a tevékeny szeretet szentjeinek végeláthatatlan sora tanúskodik.

Végül minden mise az eucharisztikus életet táplálja azáltal, hogy az evangéliumnak olyan szavait hozza felszínre, amelyekről városaink sok esetben már megfeledkeztek. Gondoljunk csak az irgalom szóra, melyet szinte teljesen kitöröltünk a mai kultúra szótárából. Mindenki panaszkodik a nyomor társadalmunkat keresztülszelő kartsztfolyói miatt: a félelemnek, az elnyomásnak, a gőgnek, a gonoszságnak, a gyűlöletnek, a bezárkózásnak, a környezet elhanyagolásának és hasonlók sokféle formájáról van szó. Mindazonáltal a keresztények minden vasárnap megtapasztalják, hogy ez az áradó folyó semmit sem tehet a világot elárasztó irgalmasság óceánjával szemben. Az irgalmasság eme óceánjának az eucharisztia a forrása, mert benne Isten báránya, a leölt, mégis talpon álló bárány, élő vizek folyóit fakasztja átszúrt oldalából, kiárasztja az teremtés Lelkét és eledelül kínálja magát az új húsvét asztalán (vö. Misericordiae vultus apostoli levél, 7). Ily módon az irgalmasság bekerül a világ vérkeringésébe, és hozzájárul ahhoz, hogy kialakuljon Isten népének a modern korhoz illő képe és felépítése.

A következő eucharisztikus világkongresszusnak – a több mint százéves hagyományt folytatva – az a feladata, hogy rámutasson az újdonságnak és a megtérésnek erre az útjára, vagyis emlékeztessen arra, hogy az egyházi élet középpontjában az eucharisztia áll, az a húsvéti misztérium, mely képes kedvező hatást gyakorolni nemcsak az egyes keresztényekre, hanem a földi városra is, amelyben élünk és dolgozunk. Kívánom, hogy a budapesti eucharisztikus esemény elő tudja segíteni a megújulás folyamatait a keresztény közösségekben, hogy az üdvösség, melynek az eucharisztia a forrása, olyan eucharisztikus kultúrában jelenjen meg, amely képes inspirálni a jó szándékú embereket a tevékeny szeret, a szolidaritás, a béke, a család, a természetvédelem területén.

Már most a Boldogságos Szűz Máriára bízom a következő eucharisztikus világkongresszust. A Szűzanya oltalmazzon és kísérjen mindnyájatokat és közösségeiteket, és tegye gyümölcsözővé a munkát, amelyet végeztek, és amelyért nagyon hálás vagyok! Kérlek benneteket, hogy imádkozzatok értem! Most pedig szívből adom rátok apostoli áldásomat.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír