Április 2-án délelőtt a szentatya a földrengés sújtotta észak-olaszországi Carpiban mutatott be szentmisét. Homíliáját, amelyet teljes terjedelmében közlünk, Lázár feltámasztásáról mondta.

A mai olvasmányok az élet Istenéről szólnak, aki legyőzi a halált. Kivált az utolsó csodajelnél időzzünk el, amelyet húsvétja előtt Jézus végbevisz barátja, Lázár sírjánál.

Ott szemlátomást mindennek vége: a sírhely egy kőtömbbel lezárva, körülötte csak sírás és vigasztalanság. Jézust is megrendíti a drámai misztérium, amelyet egy szeretett személy elvesztése jelent: „Mélyen megrendült”, és „indulat fogta el” (Jn 11,33). Azután „sírásban tört ki” (Jn 11,35), odament a sírhoz, mondja az evangélium, és „még egyszer mélyen megindult” (Jn 11,38). Ilyen az Isten szíve: távol van a rossztól, de közel a szenvedőhöz, nem tünteti el varázsütésre a rosszat, hanem a szenvedővel együtt elszenvedi a szenvedést, magára vállalva átalakítja azt.

Vegyük észre azonban, hogy a Lázár halála miatti általános kesergés közepette Jézus nem engedi, hogy erőt vegyen rajta a csüggedés. Bár ő maga is szenved, azt kéri az emberektől, hogy szilárdan higgyenek; nem burkolózik sírásba, hanem – megrendülve – elindul a sírbolt felé. Nem engedi, hogy rabul ejtse a körülötte lévők letörtsége, hanem bizalommal imádkozni kezd: „Atyám, hálát adok neked” (Jn 11,41). Ily módon a szenvedés misztériumában, amellyel szemközt a gondolkodás és a haladás ellenállásba ütközik, mint a légy az ablaküvegbe, Jézus példát ad arra, hogyan viselkedjünk: nem menekül el a szenvedés elől, mely része ennek az életnek, de azt sem engedi, hogy a pesszimizmus rabul ejtse.

Így ott, a sír körül egy nagy találkozás-összetűzés történik. Egyfelől ott a mély csalódás, halandó életünk nyomorúsága, amelyet átjár a haláltól való szorongás, a vereség gyakori megtapasztalása, az áthatolhatatlannak tűnő belső sötétség. Lelkünk, mely az életre teremtetett, szenved, azt érzi, hogy az örök jóra irányuló szomját elnyomja egy ősi, sötét rossz. Az egyik oldalon tehát ott van a sírnak ez a veresége. A másik oldalon viszont ott van a remény, amely legyőzi a halált és a rosszat, és amelynek neve van: Jézus. Ő nem egy kis jólétet vagy életet meghosszabbító csodaszert hoz, hanem kijelenti: „Én vagyok a feltámadás és az élet; aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog” (Jn 11,25). Ezért mondja határozottan: „Vegyétek el a követ!” (Jn 11,39), aztán pedig hangosan odakiáltja Lázárnak: „Jöjj ki!” (Jn 11,43).

Kedves testvéreim, nekünk is el kell döntenünk, melyik oldalon állunk! Állhatunk a sír oldalán, vagy Jézus oldalán. Van, aki bezárkózik a szomorúságba, és van, aki megnyílik a reményre. Van, aki az élet romjainak csapdájában marad, és van, aki hozzátok hasonlóan, Isten segítségével, eltakarítja a romokat, és türelmes reménnyel újjáépítésbe kezd.

Az élet nagy miértjeivel szemben két út áll előttünk: búskomoran álldogálhatunk és nézegethetjük a tegnap és a ma sírjait, vagy pedig odavihetjük Jézust sírjainkhoz. Igen, mindnyájunknak van már egy-egy kis sírja, egy kissé halott terület a szívében: egy seb, egy elszenvedett vagy másoknak okozott igazságtalanság, egy neheztelés, mely nem hagy nyugodni, egy visszatérő lelkiismeret-furdalás, egy bűn, melyet nem tudunk leküzdeni. Keressük meg ma ezeket a belül hordozott kis sírjainkat, és hívjuk oda Jézust! Furcsa, de gyakran szívesebben állunk egymagunkban belső sötét barlangjainkban, ahelyett, hogy odahívnánk Jézust. Hajlunk arra, hogy mindig magunkat keressük, tépelődünk, elmerülünk az aggodalmaskodásban, nyalogatjuk sebeinket, ahelyett, hogy odamennénk őhozzá, aki azt mondja: „Jöjjetek hozzám, akik fáradtak vagytok, és súlyos terheket hordoztok, én megkönnyebbülést adok nektek” (Mt 11,28). Ne engedjünk a kísértésnek, hogy magunkra maradva, reményvesztetten siránkozzunk azért, ami velünk történik! Ne adjuk meg magunkat a félelem hasztalan és sehová sem vezető logikájának! Ne ismételgessük letörve, hogy minden rossz, és semmi sem olyan, mint korábban! Ez a sírbolt légköre! Ezzel szemben az Úr az élet útját akarja megnyitni előttünk, a vele való találkozás útját, a benne való bizalom útját, a szív feltámadásának útját, a „Kelj fel”, a „Jöjj ki” útját. Ez az, amit az Úr kér tőlünk, és ő ott áll mellettünk, hogy segítsen.

Halljuk meg, hogy Jézus Lázárhoz intézett szavai mindnyájunkhoz szólnak: „Jöjj ki!” Jöjj ki a reménytelen szomorúság zsákutcájából, oldd le magadról a félelem kötéseit, amelyek akadályozzák járásodat, ismételgesd a gyengeség és nyugtalanság téged lefogó kötelékeinek, hogy Isten kioldja a csomókat! Ha Jézust követjük, tőle megtanuljuk, hogy életünket ne az összegubancoló problémák köré kötözgessük: problémák mindig lesznek, és ha egyet megoldunk, azonnal érkezik a másik.

Rálelhetünk viszont egy újfajta biztonságra, és ez a szilárd biztonság éppen Jézus, ezt a stabilitást Jézusnak hívják, aki a feltámadás és az élet: vele öröm költözik szívünkbe, újjáéled reményünk, a fájdalom békévé, a félelem bizalommá alakul, a megpróbáltatás szeretetből hozott áldozattá alakul. Bár terhek nem hiányoznak majd, mindig ott lesz az ő keze, amely fölemel, az ő szava, amely bátorít, és ezt mondja mindannyiunknak: „Jöjj ki! Jöjj hozzám!” Mindannyiunknak ezt mondja: „Ne féljetek!”

Nekünk is ma, mint akkor, Jézus ezt mondja: „Vegyétek el a követ!” Bármilyen terhes legyen is a múlt, bármilyen súlyos legyen is a bűn, bármilyen erős legyen is a szégyenérzet, soha ne torlaszoljuk el a bejáratot az Úr előtt! Vegyük el előle a követ, amely megakadályozza, hogy belépjen: ez a kedvező időszak arra, hogy elmozdítsuk bűnünket, a világi hiúságokhoz való ragaszkodásunkat, a lelkünket megbénító gőgöt, az egymás közti gyűlölködést, a veszekedést családunkban… Ez a kedvező időszak arra, hogy elmozdítsuk mindezeket!

Jézus látogatását és szabadítását megtapasztalva, kérjük a kegyelmet, hogy az élet tanúi lehessünk ebben a világban, amely szomjazza azt, hogy olyan tanúk legyünk, akik újból és újból felébresztik az Istenbe vetett reményt az emberek megfáradt és szomorúságtól elnehezedett szívében! Az élő Úrból fakadó örömet hirdetjük, aki ma is azt mondja, amit Ezekiel prófétának: „Nézzétek, kinyitom sírjaitokat, és kihozlak benneteket sírjaitokból, én népem” (Ez 37,12).

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóiroda

Fotó: Famigliacristiana.it

Magyar Kurír