Február 14-én, vasárnap délelőtt (magyar idő szerint este) Ferenc pápa Mexikóváros külvárosában Ecatepecben négyszázezer hívő előtt mutatott be szabadtéri szentmisét. A napi evangélium alapján Krisztus és a keresztény ember hármas kísértéséről elmélkedett. Homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Múlt héten szerdán elkezdtük a nagyböjti időszakot, amikor az egyház arra hív minket, hogy felkészüljünk a húsvét nagy ünnepére. Különösen is alkalmas idő ez arra, hogy emlékezzünk keresztségünk ajándékára, amikor ugyanis Isten gyermekei lettünk. Az egyház arra hív minket, hogy élesszük fel a nekünk juttatott ajándék emlékét, és ne engedjük a múltba veszni, ne zárjuk „emlékeink fiókjába”. A nagyböjti időszak jó alkalmat nyújt arra, hogy újra eltöltsön minket az az öröm és remény, amely megérezteti velünk, hogy az Atya szeretett gyermekei vagyunk. Ez az Atya vár bennünket, hogy levehesse rólunk a fáradtság, a kiábrándultság, a bizalmatlanság ruháit, és a méltóság ruháiba öltöztessen minket, olyan méltóságéba, amilyet csak egy igazi apa és anya tud adni gyermekeinek, gyengédséggel és szeretettel szőtt ruhákba.

A mi Atyánk egy nagy család Atyja, a mi Atyánk. Egyedülálló szeretettel tud szeretni, de nem tud „egyedül álló gyermekeket” szülni vagy teremteni. Olyan Isten ő, aki ismeri a család melegét, a testvéri szeretetet, a megszegett és szétosztott kenyeret. Olyan Isten, aki a „mi Atyánk”, és nem az „én atyám” vagy a „ti mostohaapátok” [nemtörődöm apátok].


Mindnyájunkban ott rejtőzik, ott él annak az Istennek az álma, akit minden húsvétkor, minden szentmisében ünneplünk. Isten gyermekei vagyunk! Ezzel az álommal élt megannyi testvérünk a történelem folyamán. Erről az álomról tett tanúságot oly sok vértanú tegnap és ma.

Szükségünk van a nagyböjtre, a megtérés negyvennapos időszakára, hiszen nap mint nap megtapasztaljuk életünkben, hogy ezt az álmot szüntelenül fenyegeti a hazugság atyja – hallottuk az evangéliumban, miként bánt Jézussal –, aki megoszlást igyekszik szítani közöttünk, aki azt akarja, hogy társadalmunk megosztott és széthúzó legyen. Olyan társadalmat akar, amely keveseké és keveseket szolgál. Hányszor megtapasztaljuk saját bőrünkön, vagy családunk, barátaink, szomszédaink életében azt a fájdalmat, amely abból fakad, hogy az emberek nem ismerik el a méltóságot, amelyet valamennyien magunkban hordozunk! Hányszor kellett sírnunk és bűnbánatot tartanunk, amikor beláttuk, hogy nem ismertük el ezt a méltóságot másokban! Hányszor vagyunk vakok és érzéketlenek azzal szemben – és ezt fájdalommal mondom –, amikor nem ismertük el saját méltóságunkat és mások méltóságát!

A nagyböjti idő arra való, hogy helyre tegyük érzékeinket, hogy felnyissuk szemünket arra a rengeteg jogtalanságra, amely közvetlenül fenyegeti Isten álmát és tervét. Ebben az időszakban le kell lepleznünk azt a három nagy kísértést, amelyek széttörik, széttépik a képet, amelyet Isten készíteni akart.

Krisztus három kísértése…

A keresztény ember három kísértése, amelyek romba akarják dönteni az igazságot, amelyre meghívást kaptunk.

Három kísértés, amelyek degradálni akarnak bennünket.

Az első a vagyon: birtokolni akarjuk a javakat, melyeknek mindenkit kellene szolgálniuk, és csak a magunk, vagy a „mieink” érdekében akarjuk használni őket. Úgy akarjuk, hogy meglegyen a „kenyerünk”, hogy azért mások izzadnak meg, sőt, mások adják oda az életüket. Ez a vagyon csak olyan kenyeret biztosít, melynek ott van az ízében a fájdalom, a keserűség, a szenvedés. Egy korrupt családban vagy társadalomban az emberek ilyen kenyeret adnak gyermekeiknek. A második kísértés a hiúság: a hírnév keresése azáltal, hogy folytonosan leszóljuk azokat, akik „senkik”. Annak az ötperces hírnévnek a kétségbeesett keresése, amely nem tűri mások „hírnevét”, amikor a „kidőlt fát rögtön magunknak hasogatjuk fel” – ez már teret készít a harmadik kísértésnek, a legveszélyesebbnek, a gőg kísérésének, vagyis annak, hogy magasabb rendűnek tartsuk magunkat bármilyen szempontból; nem osztozunk a „közönséges halandók életében”, és nap mint nap azt imádkozzuk: „Köszönöm, Uram, hogy nem olyannak teremtettél, mint a többiek.”

Krisztus három kísértése…

Három kísértés, amelyekkel a keresztény ember mindennap szembenéz.

Három kísértés, amelyek degradálni akarnak bennünket, lerombolni és elvenni az evangélium örömét és frissességét, amelyek a rombolás és a bűn ördögi körébe zárnak minket.

Érdemes tehát feltenni magunknak a kérdést:

Mennyire vagyunk tudatában ezeknek a kísértéseknek saját magunkban?

Mennyire szoktunk hozzá egy olyan életmódhoz, amely azt képzeli, hogy a vagyonban, a hiúságban és a gőgben van az élet forrása és ereje?

Mennyire hiszünk abban, hogy a másokkal való törődés, a mások kenyeréért, nevéért és méltóságáért való aggódásunk és munkálkodásunk az öröm és a remény forrása?

Jézus mellett döntöttünk, nem az ördög mellett. Ha felidézzük azt, amit az evangéliumban hallottunk: Jézus egyszer sem a saját szavaival válaszol a sátánnak, hanem Istennek a szavaival, a Szentírásnak a szavaival. Mert – és ezt jól véssük az eszünkbe, testvéreim és nővéreim – a sátánnal nem szabad beszélgetni, nem szabad párbeszédet folytatni, mert úgyis mindig legyőz minket. Őt csak Isten szavának ereje képes legyőzni. Jézus mellett döntöttünk, nem az ördög mellett. Jézus nyomában akarunk járni, bár tudjuk, hogy ez nem könnyű. Tudjuk, mit jelent, hogy megkísért minket a pénz, a hírnév és a hatalom. Ezért az egyház megajándékoz minket ezzel az időszakkal, megtérésre hív minket, egyetlen bizonyossággal: ő vár ránk, és ki akarja gyógyítani szívünket mindabból, ami degradáló, hogy ne degradáljuk se önmagunkat, se másokat. Ennek az Istennek a neve: irgalmasság. Az ő neve a mi vagyonunk, az ő neve a mi hírnevünk, az ő neve a mi hatalmunk; és az ő nevében ismételjük mindannyiszor a zsoltárban: „Te vagy az én Istenem, akiben remélek!” Van kedvetek megismételni közösen? Mondjuk háromszor: „Te vagy az én Istenem, akiben remélek!”


Kívánom, hogy ebben a szentmisében a Szentlélek élessze fel bennünk annak bizonyosságát, hogy az ő neve az irgalmasság, és nap mint nap tapasztaltassa meg velünk, hogy „az evangélium öröme betölti azok szívét és egész életét, akik találkoznak Jézussal,” és legyünk tudatában, hogy ővele és őbenne „mindig megszületik és újjászületik az öröm” (Evangelii gaudium, 1).

Fordította: Tőzsér Endre 

Fotó: News.va

Magyar Kurír