A pápa június 30-án általános kihallgatást tartott, melynek keretében az irgalmasság cselekedeteiről tartott katekézist az utolsó ítéletről szóló jézusi példabeszéd (Mt 25,31–46) alapján, majd beszélt nemrég véget ért örményországi, valamint közelgő grúziai és azeri látogatásáról.

A Szentatya katekézisének magyar nyelvű fordítását teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A szentévnek ezekben az első hónapjaiban hányszor hallottunk beszélni az irgalmasság cselekedeteiről! Ma az Úr arra hív, hogy komolyan megvizsgáljuk lelkiismeretünket. Jó ugyanis, ha sosem felejtjük el, hogy az irgalmasság nem egy elvont szó, hanem egy életstílus: egy ember élhet irgalmasan és élhet nem irgalmasan. Ez egy életstílus: vagy úgy döntök, hogy irgalmasan élek, vagy úgy döntök, hogy nem élek irgalmasan. Egy dolog ugyanis beszélni az irgalmasságról, és másik megélni az irgalmasságot. Kissé átfogalmazva Jakab apostol szavait (Jak 2,14–17) azt mondhatjuk: az irgalmasság tettek nélkül önmagában halott. Pontosan így van! Az irgalmasságot az az állandó dinamizmusa teszi élővé, hogy eléje megy a lelki vagy anyagi bajban lévők szükségeinek és szükségleteinek. Az irgalmasságnak van szeme ahhoz, hogy lásson, van füle ahhoz, hogy halljon, és van keze ahhoz, hogy felkaroljon…

A mindennapi élet lehetővé teszi, hogy kézzel tapinthatóan érzékeljük, mennyire rászorulók a legszegényebb és legtöbb megpróbáltatáson átment emberek. Különleges odafigyelésre van szükségünk, melynek következtében észrevesszük, mennyit szenved és nélkülöz sok testvérünk. Időnként drámai szegénységről tanúskodó helyzeteket látunk, és úgy tűnik, meg se érintenek minket, minden ugyanúgy megy tovább, mintha mi sem történt volna. Olyan közönyben élünk, amely végül képmutatóvá tesz minket, és anélkül, hogy tudatosítanánk, egyfajta spirituális letargiába torkollik, mely érzéketlenné teszi a lelket és terméketlenné az életet. Azok az emberek, akik csak haladnak előre, akik úgy mennek előre az életben, hogy észre sem veszik mások szükségét, meg sem látják a sokféle lelki és anyagi szükségletet, olyan emberek, akik átmennek az életen anélkül, hogy élnének, olyanok, akik nem szolgálnak másokat. Jól jegyezzétek meg: aki nem azért él, hogy másokat szolgáljon, az nem szolgált rá arra, hogy éljen!

Milyen sokféle arculata van Isten irántunk megmutatkozó irgalmasságának! Ugyanígy, milyen sokféle arc fordul felénk, hogy irgalomra találjanak. Aki megtapasztalta az Atya irgalmasságát saját életében, nem maradhat érzéketlen testvéreinek szükségleteit látva. Jézus tanítása, melyet hallottunk, nem enged kibúvót: éhes voltam, és adtatok ennem, szomjas voltam, és adtatok innom, mezítelen, menekült, beteg, fogoly voltam, és segítettetek (vö. Mt 25,35–36). Nem lehet kertelni, ha egy éhező emberrel találkozunk: enni kell adni neki. Jézus ezt mondja nekünk! Az irgalmasság cselekedetei nem elméleti témák, hanem konkrét tanúságtételek. Arra köteleznek, hogy nekilássunk a szenvedés enyhítésének.

Globalizált világunk változásainak következtében bizonyos anyagi és lelki szegénységformák megszaporodtak: engedjük szabadjára hát a szeretet képzelőerejét, hogy új cselekvési formákat találjunk ki. Így az irgalmasság útja mindig konkrétabbá válik. Ébernek kell tehát lennünk, mint az őrszemeknek, nehogy a keresztények szeme elgyengüljön a jólét kultúrája által kitermelt szegénységformák láttán, és nehogy képtelenné váljon a lényeg meglátására. A lényeg meglátása. Mit jelent ez? Meglátni Jézust, felismerni őt az éhezőben, a fogolyban, a betegben, a mezítelenben, abban, aki munkanélküli és el kell tartania családját. Meglátni Jézust ezekben a testvéreinkben és nővéreinkben, meglátni Jézust a magányosban, a szomorúban, abban, aki hibázik, és tanácsra szorul, abban, akinek arra van szüksége, hogy csendesen mellé álljunk az útján, hogy érezze, nincs egyedül. Ezek azok a cselekedetek, amelyeket Jézus kér tőlünk! Meglátni Jézust bennük, ezekben az emberekben. Miért? Mert Jézus így lát meg engem, mindannyiunkat.

Most pedig nézzünk egy másik témát!

Az Úr megadta nekem, hogy az elmúlt napokban meglátogathattam Örményországot, az első nemzetet, amely a negyedik század elején a kereszténységet elfogadta. Hosszú történelmének folyamán ez a nép vértanúsággal vallotta meg keresztény hitét. Hálát adok az Úrnak ezért az útért, és nagyon hálás vagyok az Örmény Köztársaság elnökének, II. Garegin katholikosznak, a pátriárkának és a katolikus püspököknek, valamint az egész örmény népnek, amiért fogadtak engem mint a testvériség és béke zarándokát.

Ha Isten is úgy akarja, három hónap múlva másik útra indulok, mégpedig másik két kaukázusi országba, Grúziába és Azerbajdzsánba. Két indokom volt arra, hogy elfogadjam a meghívást e két ország meglátogatására: egyfelől, hogy megbecsülésemet kifejezzem az ottani ősi keresztény gyökerek iránt – mindig a párbeszéd szellemében a többi vallással és kultúrával –, másfelől, hogy bátorítsam az embereket remélni és a béke ösvényeit építeni. A történelem azt tanítja, hogy a béke útja nagy eltökéltséget és folyamatos előrelépéseket igényel, kezdve a legkisebb lépésekkel, amelyeket aztán nagyobbakká lehet tenni, fokozatosan haladva egymás felé. Ezért azt szeretném, ha mindenki együttesen és egyénileg hozzájárulna a békéhez és a megbékéléshez.

Mint keresztényeknek az a feladatunk, hogy megerősítsük a köztünk lévő testvéri közösséget, hogy tanúságot tegyünk Krisztus evangéliumáról, és egy igazságosabb és szolidárisabb társadalom kovásza legyünk. Ezért az egész látogatáson osztozott velem az Örmény Apostoli Egyház legfőbb pátriárkája, aki testvériesen vendégül látott engem három napra otthonában.

Ismét szeretettel ölelem meg a püspököket, a papokat, a szerzeteseket és szerzetesnőket, valamint Örményország összes hívőit. Szűz Mária, a mi anyánk segítse őket, hogy szilárdak maradjanak a hitben, nyitottak a találkozásra és nagylelkűek az irgalmasság cselekedeteiben. Köszönöm, hogy meghallgattatok!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: ANSA

Magyar Kurír