Bízzuk magunkat az Atyára, amikor búcsút veszünk ettől a világtól – kérte a pápa május 19-én, kedden reggel a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén. A Vatikáni Rádió tudósítását adjuk közre.

 

Jézus búcsút vesz, hogy Atyjához térjen, és elküldje nekünk a Lelket. Szent Pál elbúcsúzik, mielőtt Jeruzsálembe megy, és együtt sír az idős emberekkel, akik Efezusból érkeztek, hogy elköszönjenek tőle – Ferenc pápa a napi olvasmányokra építette szentbeszédét, arról elmélkedett, mit jelent a keresztények számára búcsút venni.

Jézus elbúcsúzik, Pál elbúcsúzik. És ez segít majd nekünk, hogy elgondolkodjunk saját búcsúzásainkról – fogalmazott a Szentatya. – Életünkben sok búcsú van, kis és nagy búcsúzások, amelyek olykor nagy szenvedéssel, könnyhullatással járnak.

Gondoljunk ma a szegény mianmari rohingyákra (üldözött muzulmán kisebbség – a szerk.) – kérte a pápa. – Amikor elhagyták földjüket, hogy elmeneküljenek az üldözés elől, nem tudták, mi fog történni velük. És hónapok óta hajókon vannak... Megérkeznek egy városba, ahol nem kapnak vizet, élelmet, és azt mondják nekik: „Menjetek innen!” Ez egy búcsú. Másfelől ez ma egy egzisztenciális, nagy búcsúzás. Gondoljatok a keresztények és a jazidik búcsúzására, akik azt gondolják, hogy nem térnek vissza szülőföldjükre, mert elűzték őket otthonaikból.

Az életben léteznek kis és nagy búcsúzások. Ilyen az édesanya búcsúja, aki még egyszer utoljára megöleli a háborúba induló fiát, aztán minden reggel azzal a félelemmel ébred, hogy jön az értesítés: „Köszönjük fia nagylelkűségét, aki életét adta a hazáért.” És aztán ott van a végső búcsú, amely mindannyiunkra vár, amikor az Úr a túlpartra szólít minket – mondta Ferenc pápa.

Az életnek ezek a nagy búcsúvételei, köztük az utolsó is, nem olyan elköszönések, mint a „Később találkozunk!”, „Viszontlátásra!”, melyeket akkor mondunk, amikor tudjuk, hogy hamarosan visszatérünk. Más búcsúzás ez, amikor azt mondjuk: „Isten veled!” Olyan ember mondja, aki nem tudja, mikor és hogyan tér vissza, visszatér-e egyáltalán – fejtette ki a Szentatya.

Majd a napi szentleckére és az evangéliumra tért rá: ez a két szöveg az „Isten veled!” kifejezést használja. Pál Istenre bízza övéit, Jézus pedig az Atyára bízza tanítványait, akik a világban maradnak. „Én már nem vagyok a világban, tartsd meg őket.” Az Atyára bízni, Istenre bízni: ez az „Isten veled” elköszönés eredete. Mi csak a nagy búcsúzások alkalmával mondjuk: „Isten veled!”, legyen az az életben vagy a végső búcsú idején.

És én felkészültem, hogy itt hagyjak mindent? Hogy az Atyára bízzam magam? – tette fel a kérdést a pápa. – Azt hiszem, ezzel a két ikonnal: a síró Pál képével, aki a parton térdel a többiekkel, valamit Jézus képével, aki szomorú, mert szenvedés vár rá, és tanítványaival együtt a szívében sír, gondolhatunk a mi végső búcsúnkra. Jót fog tenni nekünk. Ki lesz az, aki lezárja majd a szemünket?

Mit hagyok itt? Pál és Jézus is mindketten egyfajta lelkiismeret-vizsgálatot tartanak ebben a szakaszban: Én ezt és ezt tettem… Én mit tettem? Javamra válik, ha beleképzelem magam abba a pillanatba? Mikor lesz, nem tudni, de eljön a pillanat, amikor a „Nemsokára!”, a „Mindjárt!”, a „Holnap találkozunk!”, a „Viszontlátásra!” átalakul „Isten veled!”-dé. Föl vagyok készülve arra, hogy Istenre bízzam a szeretteimet? Hogy önmagamat rábízzam Istenre? Hogy kimondjam azt a szót, amely a fiú ráhagyatkozása az Atyára? – sorolta tovább a kérdéseket Ferenc pápa.

Végül pedig azt tanácsolta, hogy gondolkozzunk el a napi olvasmányban szereplő két történetről, amelyben Jézus és Pál elbúcsúznak, és gondoljunk arra a napra, amelyen mindannyiunknak ki kell mondani azt, hogy „Isten veled!” „Istenre bízom a lelkemet, Istenre bízom életem történetét; Istenre bízom a szeretteimet; Istenre bízok mindent!” Fohászkodjunk, hogy a meghalt és feltámadt Jézus küldje el nekünk a Szentlelket, hogy így megtanuljuk azt a szót, megtanuljuk kimondani az utolsó szót, de lényünk mélyéből, teljes erővel: „Isten veled!”

Fotó: L’Osservatore Romano

Forrás: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír