Január 25-én a szentatya vezetésével közös esti dicsérettel zárták az ökumenikus imahetet a Rómában élő keresztény felekezetek képviselői. A vesperás végén Ferenc pápa Gennádiosz metropolitával és David Moxon anglikán püspökkel együtt áldotta meg a hívőket.

Ferenc pápa homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

A Jézussal való találkozás a Damaszkuszba vezető úton gyökeresen megváltoztatta Pál életét. Onnantól kezdve a létezés értelme többé nem abban áll számára, hogy a saját erejére hagyatkozva aggályosan betartsa a törvényt, hanem abban, hogy egész lényével Isten ingyenes és meg nem érdemelt szeretetéhez, a megfeszített és feltámadt Jézus Krisztushoz kapcsolódjon. Így ő ismeri az új életnek, a Lélek szerinti életnek a színre lépését, amelyben – a feltámadt Úr hatalma által – bocsánatot, bizalmat és vigaszt tapasztal meg. És Pál nem tudja önmagának megtartani ezt az újdonságot: a kegyelem arra indítja, hogy hirdesse a szeretet és a kiengesztelődés örömhírét, amelyet Isten teljes egészében felkínál Krisztusban az emberiségnek.

A népek apostola számára az ember kiengesztelődése Istennel, melynek ő követe lett (vö. 2Kor 5,20), Krisztustól kapott adomány. Ez világosan megjelenik a Korintusiaknak írt második levél szövegében, amelyből idén a keresztények egységéért tartott imahét témája származik: „Krisztus szeretete megbékélésre kényszerít minket” (2Kor 5,14–20). „Krisztus szeretete”: nem a mi Krisztus iránti szeretetünkről, hanem Krisztus irántunk tanúsított szeretetéről van szó. Hasonlóképpen a megbékélés, melyre ösztönzést kapunk, nem egyszerűen a mi kezdeményezésünk, hanem elsődlegesen az a megbékélés, amelyet Isten ajánl fel nekünk Krisztusban. Mielőtt a hívők emberi erőfeszítése lenne a köztük lévő szakadások megszüntetésére, az Isten ingyenes ajándéka. Ennek az ajándéknak a hatására az ember, aki megbocsátást és szeretetet kapott, arra is meghívást kap, hogy hirdesse a kiengesztelődés evangéliumát szóban és tettben, s hogy kiengesztelődöttként éljen és kiengesztelődött életről tegyen tanúságot.

Ebben a távlatban ma feltehetjük magunknak a kérdést: hogyan hirdessük a kiengesztelődésnek ezt az evangéliumát miután századokon át megosztottak voltunk? Maga Pál segít megtalálnunk a módját: hangsúlyozza, hogy a Krisztusban való kiengesztelődés nem mehet végbe áldozathozatal nélkül. Jézus életét áldozta, ő meghalt mindenkiért. Ugyanígy: a kiengesztelődés követeinek is az a feladata, hogy – az ő nevében – életüket adják, hogy többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki meghalt és feltámadt értük (vö. 2Kor 5,14–15). Miként Jézus tanítja: csak amikor elveszítjük életünket iránta való szeretetből, valójában akkor nyerjük el azt (vö. Lk 9,24). Ez az a forradalmi újdonság, amelyet Pál megélt, de ez a mindenkori keresztény forradalmi újdonság is: többé nem önmagunknak élni, nem saját érdekeinkért és énképünk fényesítésére, hanem Krisztus képére, őérte, az ő példáját követve, az ő szeretetével és az ő szeretetében.

Az Egyház számára, minden keresztény felekezet számára felhívás ez arra, hogy ne saját programjaira, számításaira, előnyeire alapozzon, hogy ne a pillanat lehetőségeiben és divatjaiban bízzon, hanem úgy keresse a követendő utat, hogy mindig az Úr keresztjére tekint: ott van a mi életprogramunk. Felhívás ez arra is, hogy kilépjünk minden elkülönülésből, hogy legyőzzük az önmagunk körül forgás kísértését, amely meggátolja annak felismerését, amit a Szentlélek saját házunk táján kívül művel. A keresztények közötti hiteles kiengesztelődés akkor tud megvalósulni, amikor el tudjuk ismerni egymás ajándékait, és képesek leszünk, alázatosan és tanulékonyan, tanulni egymástól – tanulni egymástól! – anélkül, hogy azt várnánk, hogy a többiek legyenek azok, akik először tanulnak tőlünk.

Ha ezt a Krisztusért vállalt önmagunknak való meghalást éljük, akkor régi életmódunk a múlthoz tapad, és – miként Szent Pállal történt – új lét- és közösségformába lépünk. Elmondhatnánk Pállal: „A korábbi dolgok elmúltak” (2Kor 5,17). A visszatekintés segítségünkre van, és mindig is szükséges, hogy megtisztítsuk emlékezetünket, de a leragadás a múltnál, a megállás az elszenvedett sérelmekre és tettekre való emlékezésnél, és a pusztán emberi kategóriákkal ítélés megbéníthat, és megakadályozhat minket abban, hogy a jelenben éljünk.

Isten szava bátorít minket, hogy erőt merítsünk a múltból, és emlékezzünk arra a jóra, amit az Úrtól kaptunk, ugyanakkor azt is kéri tőlünk, hogy hagyjuk magunk mögött a múltat, hogy a mában kövessük Jézust és új életet éljünk őbenne. Hagyjuk, hogy ő vezessen minket, aki újjáteremt mindent (vö. Jel 21,5), ő irányítson minket egy új jövő felé, mely nyitott a soha meg nem csaló reményre, olyan jövő felé, amelyben legyőzhetjük a megosztottságokat, a szeretetben megújult hívők pedig teljesen és láthatóan egységben lesznek.

Miközben az egység útján járunk, idén főként a protestáns reformáció ötszázadik évfordulójára emlékezünk. Jelentős eredmény az a tény, hogy ma katolikusok és evangélikusok együtt emlékezhetnek egy olyan eseményre, amely megosztotta a keresztényeket, és hogy ezt reménykedve tehetik, Jézusra és az ő kiengesztelődést hozó művére helyezve a hangsúlyt. Ezt Istennek és annak az imának köszönhetően értük el, amely a kölcsönös elismerés és az ökumenikus párbeszéd elmúlt ötven évét kísérte.

Miközben kérjük Istentől a vele való és az egymás közti kiengesztelődés ajándékát, testvéri szeretettel köszöntöm Gennádiosz metropolita őeminenciáját, az ökumenikus pátriárka képviselőjét, David Moxon őkegyelmét, a canterburyi érsek személyes római képviselőjét, valamint az itt egybegyűlt különböző egyházak és egyházi közösségek összes képviselőjét. Különösen is örömömre szolgál, hogy üdvözölhetem a Katolikus Egyház és a keleti ortodox egyházak közötti teológiai párbeszéd vegyes bizottságának tagjait, akiknek gyümölcsöző munkát kívánok az ezekben a napokban tartott plenáris ülésükre. Köszöntöm az Ecumenical Institute of Bossey diákjait is – rendkívül jókedvűek, láttam őket ma délelőtt –, akik azért jöttek Rómába, hogy elmélyítsék ismereteiket a Katolikus Egyházról, és köszöntöm azokat az ortodox és keleti ortodox fiatalokat is, akik Rómában tanulnak a keleti egyházakkal való kulturális együttműködés bizottságának tanulmányi ösztöndíjával. E bizottság a keresztények egységének előmozdításáért felelős pápai tanács mellett működik. Szeretném kifejezni megbecsülésemet és hálámat e dikasztérium vezetőinek és minden munkatársának.

Kedves testvéreim, imánk a keresztények egységéért részesedés abból az imából, amellyel kínszenvedése előtt Jézus fordult az Atyához, „hogy mindnyájan egyek legyenek” (Jn 17,21). Sose fáradjunk bele abba, hogy kérjük Istentől ezt az ajándékot! Várjuk türelmesen és bizalommal, hogy az Atya megadja minden hívőnek a teljes és látható közösség ajándékát, és haladjunk tovább utunkon, a kiengesztelődés és a párbeszéd útján, bátorságot merítve azoknak a testvéreinknek és nővéreinknek hős tanúságtételéből, akik tegnap és ma együtt szenvednek Jézus nevéért! Használjunk ki minden lehetőséget, amelyet a Gondviselés nyújt, hogy együtt imádkozzunk, együtt hirdessük az evangéliumot, együtt szeressük és szolgáljuk az embereket, köztük is elsősorban a legszegényebbeket és a legelhanyagoltabbakat!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

 

Magyar Kurír