Február 10-án, hamvazószerdán este a Szentatya a Szent Péter-bazilikában bemutatott szentmisén a hiteles megtérésről, a bűnből való kigyógyulás három orvosságáról elmélkedett, és elküldte az irgalmasság misszionáriusait, az általa kiválasztott több mint ezer papot szerte a világba.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Ferenc pápa homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Nagyböjti bűnbánati utunk kezdetén Isten szava két meghívást intéz az egyházhoz és valamennyiünkhöz.


Az elsőt Pál apostoltól halljuk: „Engedjétek kiengesztelni magatokat Istennel” (2Kor 5,20). Ez nemcsak egy atyai jó tanács, de nem is pusztán javaslat, hanem egy igazi könyörgés, kérlelés Krisztus nevében: „Könyörgünk nektek Krisztus nevében: Engedjétek kiengesztelni magatokat Istennel” (uo.). Mi a magyarázata ennek az ünnepélyes és szomorú felhívásnak? Mert Krisztus tudja, mennyire törékenyek és bűnösök vagyunk, ismeri szívünk gyengeségét; látja, hogy megsebezte az általunk elkövetett és elszenvedett rossz; tudja, mennyire irgalomra szorulunk, tudja, hogy szeretve kell éreznünk magunkat ahhoz, hogy a jót tehessük. Egyedül nem vagyunk rá képesek: ezért az apostol nem azt mondja, hogy tegyünk valamit, hanem hogy engedjük kiengesztelni magunkat Istennel, engedjük, hogy megbocsásson nekünk, bizalommal, mert „Isten nagyobb a szívünknél” (1Jn 3,20). Ő legyőzi a bűnt és felemel nyomorúságunkból, ha rábízzuk magunkat. Nekünk azt kell felismernünk, hogy irgalomra szorulunk: ez a keresztény út első lépése; be kell lépnünk a nyitott kapun keresztül, aki Krisztus, oda, ahol ő maga vár minket, a Megváltó, és új, örömteli életet kínál nekünk.

Lehetnek akadályok, melyek bezárják a szív kapuit. Ott a kísértés, hogybiztonsági zárral zárjuk be a kapukat, vagyis hogy együtt éljünk a bűnünkkel, jelentéktelennek állítjuk be, állandóan igazoljuk magunkat, azt gondoljuk, nem vagyunk rosszabbak másoknál, így azonban bezárjuk a lélek zárait, bezárva maradunk, a rossz rabjaiként. Egy másik akadály a szégyen, hogy feltárjuk szívünk titkos kapuját. A szégyen igazából hasznos tünet, mert azt jelzi, hogy el akarunk szakadni a rossztól, ugyanakkor nem szabad félelemmé vagy rettegéssé válnia. Van egy harmadik veszély is, mégpedig a kaputól való eltávolodásé: ez akkor történik, amikor beburkolózunk nyomorúságainkba, szüntelenül emésztjük magunkat, a negatív dolgokat összekötjük egymással, s végül a lélek szakadékos mélységébe süllyedünk. Sőt összebarátkozunk a szomorúsággal, amit nem akarunk, elbátortalanodunk, és gyengévé válunk a kísértésekkel szemben. Ez azért történik így, mert egyedül maradunk magunkkal, bezárkózunk és elmenekülünk a fénytől; pedig csak az Úr kegyelme szabadít meg minket. Engedjük tehát kiengesztelni magunkat, hallgassunk Jézusra, aki azt mondja a fáradtaknak és a nehéz terhektől szenvedőknek: „Jöjjetek hozzám” (Mt 11,28). Ne maradjunk hát magunkban, hanem menjünk hozzá! Nála felüdülésre és békére találunk!

A mai szentmisén jelen vannak az irgalmasság misszionáriusai, hogy megkapják megbízatásukat, hogy Isten bocsánatának jelei és eszközei legyenek. Kedves testvéreim, kívánom, hogy segíteni tudjátok az embereket, hogy megnyissák szívük kapuját, leküzdjék a szégyent és ne meneküljenek el a fény elől. Kívánom, hogy kezetekkel megáldjátok és felemeljétek testvéreiteket és nővéreiteket, atyai szeretettel, hogy rajtatok keresztül elérje az Atya tekintete és keze gyermekeit és begyógyítsa sebeiket.

Istennek egy másik hívását is hallottuk, mégpedig Joel prófétától: „Térjetek vissza hozzám teljes szívetekből” (Jo 2,12). Nem nehéz belátni: valamennyien látjuk, mennyire nehezünkre esik valóban bízni Istenben, rábízni magunkat félelem nélkül, mint Atyára; mennyire nehéz szeretni másokat ahelyett, hogy rosszat gondolnánk rólunk; mennyire nehéz valódi javunkra tenni, miközben oly sok anyagi valóság vonz és csábít minket, melyek elenyésznek s végül leszegényítve hagynak magunkra minket. A bűnnek e történelme mellett Jézus elindította az üdvösség történelmét. A nagyböjtöt megnyitó evangélium arra hív minket, hogy legyünk a főszereplői ennek: ragadjunk meg három gyógyszert, három orvosságot, amelyek kigyógyítanak a bűnből (vö. Mt 6,1–6.16–18).

Első az ima, az Úr felé való megnyílás és a belé vetett bizalom kifejeződése: személyes kapcsolat vele, amely áthidalja a bűn által támasztott távolságokat. Az imában voltaképpen ezt mondjuk: „Nem vagyok elég önmagamnak, szükségem van rád, te vagy az életem és az üdvösségem.” Második a szeretetcselekedet, amely legyőzi a másoktól való idegenkedést. Az igazi szeretet ugyanis nem egy külső tett, nem azt jelenti, hogy atyáskodva odaadunk valamit lelkiismeretünk megnyugtatására, hanem annak a személynek az elfogadása, akinek szüksége van az időnkre, a barátságunkra és a segítségünkre. Harmadik pedig a böjt, a bűnbánat, amely megszabadít minket a mulandó dolgok függőségéből, megedz minket, hogy fogékonyabbak és irgalmasabbak legyünk. Meghívás az egyszerűségre és javaink megosztására: odaadunk valamit az asztalunkról és javainkból, hogy visszanyerjük a szabadság igazi értékét.

„Térjetek vissza hozzám – mondja az Úr –, térjetek vissza teljes szívetekből”: nemcsak néhány külső cselekedettel, hanem lényünk legmélyéből! Jézus ugyanis arra hív minket, hogy az imát, a szeretetcselekedetet és a bűnbánatot koherensen, hitelesen éljük meg, és mondjunk nemet a képmutatásra. A nagyböjt legyen a hamisság, a világiasság és a közömbösség áldásos „lemetszése” rólunk: ne gondoljuk, hogy minden jól van pusztán azért, mert jól érezzük magunkat; értsük meg, nem a megfelelés számít, de nem is a siker vagy a tetszés keresése, hanem a szív és az élet tisztasága; találjuk meg újra keresztény önazonosságunkat, vagyis a másokat szolgáló szeretetet, és nem az önmagát szerető egoizmust. Induljunk el együtt, egyházként, hamvazkodjuk – mi magunk is hamuvá válunk –, szemünket pedig szegezzük a megfeszített Krisztusra! Ő szeret minket, és így arra hív minket, hogy engedjük kiengesztelni magunkat Istennel, térjünk vissza hozzá, s így ismét rátaláljunk önmagunkra.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír