Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Folytatjuk „utunkat” az Apostolok cselekedeteinek könyvével. A Filippiben, Tesszalonikában és Bereában átélt megpróbáltatások után Pál Athénba, Görögország szívébe érkezik (vö. ApCsel 17,15). Ez a város, mely a politikai dekadencia ellenére az ősi dicsőség árnyékában élt, még őrizte a kultúra elsődlegességét. Itt az apostolnak „háborgott a lelke, mert látta, hogy a város tele van bálványokkal” (ApCsel 17,16). Ez a pogányságba „ütközés” azonban ahelyett, hogy menekülésre késztette volna, arra indítja, hogy hidat építsen, hogy párbeszédet folytathasson azzal a kultúrával.

Pál úgy dönt, hogy megismerkedik a várossal, ezért elkezdi meglátogatni a legfontosabb helyeket és embereket. Megy a zsinagógába, mely a hitélet jelképe; megy a térre, mely a városi élet jelképe; és megy az Areopagoszra [Arész-dombra], mely a politikai és kulturális élet jelképe. Találkozik zsidókkal, epikureus és sztoikus filozófusokkal, és sok más emberrel. Mindenkivel találkozik, nem zárkózik be, megy, és minden emberrel beszél. Ily módon Pál megfigyeli a kultúrát, az athéni környezetet, mégpedig szemlélődő tekintettel, amely „felfedezi Istent, aki ennek a városnak a házaiban, utcáin, terein lakik” (Evangelii gaudium, 71). Pál nem ellenségesen nézi Athén városát és a pogány világot, hanem a hit szemével. És ez arra ösztönöz bennünket, hogy rákérdezzünk, mi hogyan nézzük városainkat: közömbösen figyeljük? Megvetéssel? Vagy hittel, mely felismeri Isten gyermekeit a névtelen tömegben?

Pál azt a tekintetet választja, amely arra készteti, hogy utat építsen az evangélium és a pogány világ között. Az ókori világ egyik leghíresebb intézményének, az Areopagosznak a szívében rendkívüli példát nyújt a hit üzenetének inkulturálására: hirdeti Jézus Krisztust a bálványimádóknak, de nem támadólag teszi, hanem „pontifexszé, hídépítővé” válik (Homília a Szent Márta-házban, 2013. május 8.).

Pál kiindulópontja a város „ismeretlen istennek” szentelt oltára (ApCsel 17,23) – volt ott egy oltár „az ismeretlen istennek” felirattal; nem volt ott kép, semmi sem, csak ez a felirat. Ebből az ismeretlen isten előtti „hódolatból” indul ki, és empátiával hallgatói iránt azt hirdeti, hogy Isten „a polgárok között él” (Evangelii gaudium, 71), és „nem rejtőzik el azok elől, akik őszinte szívvel keresik, még ha ezt tapogatózva teszik is” (uo.). Pál épp ezt a jelenlétet kívánja feltárni: „Akit ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek” (ApCsel 17,23).

Hogy felfedje annak az istennek az identitását, akit az athéniak imádnak, az apostol a teremtésből, vagyis a kinyilatkoztatás Istenébe vetett bibliai hitből indul ki, hogy aztán elérkezzen a megváltáshoz és az ítélethez, vagyis a kimondottan keresztény üzenethez. Rámutat a Teremtő nagysága és az ember által épített templomok közötti aránytalanságra, és elmagyarázza, hogy a Teremtő mindig keresteti magát, hogy mindenki megtalálhassa. Ily módon Pál, XVI. Benedek pápa szép megfogalmazásával, „azt hirdeti, akit az emberek figyelmen kívül hagynak, mégis ismernek: az ismeretlen-ismertet” (XVI. Benedek: Találkozó a kultúra világának képviselőivel a Collège des Bernardins-ban, 2008. szeptember 12.). Azután mindenkit arra biztat, hogy lépjen túl a „tudatlanság korszakain”, és a közelgő ítéletre való tekintettel a megtérés mellett döntsön. Pál így érkezik el a kérügmához, és utal Krisztusra, anélkül, hogy megnevezné. Úgy határozza meg őt, mint azt a „férfit, akit Isten kiválasztott, és mindenki előtt igazolt azáltal, hogy feltámasztotta a halálból” (ApCsel 17,31).

És itt jön a probléma. Pál szava, melyet addig lélegzetvisszafojtva hallgattak beszélgetőpartnerei – mert érdekes felfedezés volt –, akadályba ütközik: Krisztus halála és feltámadása „bolondságnak” tűnik (1Kor 1,23), gúnyt és nevetést vált ki. Pál ekkor eltávozik: úgy tűnik, kísérlete kudarcot vallott, néhányan viszont elfogadják szavát, és megnyílnak a hitre. Köztük egy férfi, Dénes, az Areopagosz tagja, és egy nő, Damarisz. Az evangélium Athénban is gyökeret ereszt, és két hangon terjedhet tovább: a férfi hangján és a nő hangján!

Mi is kérjük ma a Szentlelket, hogy tanítson meg hidakat építeni a kultúrával, azokkal, akik nem hisznek vagy másképp hisznek, mint mi! Mindig hidakat építsünk, mindig nyújtsunk kezet, sose legyünk erőszakosak! Kérjük tőle, hogy képesek legyünk tapintattal vinni a hit üzenetét a kultúrákba, szemlélődő tekintettel nézni azokra, akik nem ismerik Krisztust, olyan szeretettől vezérelve, amely a legkeményebb szíveket is felmelegíti!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír