„Ha szeretjük egymást, Isten bennünk marad, és szeretete tökéletes lesz bennünk” (1Jn 4,12).

Úgy tűnik, mintha a mai [27. évközi] vasárnap olvasmányait egyenesen az egyháznak erre a kegyelmi eseményére, vagyis a püspöki szinódus családdal foglalkozó rendes közgyűlésére választották volna, amely ezzel a szentmisével veszi kezdetét.

A szentírási szövegek három témára irányítják figyelmünket, ezek pedig: a magány drámája, a férfi és nő közötti szeretet és a család.

A magány

Ádám, miként az olvasmányban hallottuk, a paradicsomban élt, nevet adott minden teremtménynek, s ezáltal uralmat gyakorolt felettük, ami megmutatja az ő vitathatatlan és páratlan felsőbbrendűségét, de ennek ellenére egyedül érzi magát, mert „nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá” (Ter 2,20), és megtapasztalta a magányt.

A magány, a magány drámája ma is sok férfit és nőt sújt. Gondolok azokra az öregekre, akiket még szeretteik és saját gyermekeik is magukra hagytak. Gondolok az özvegyekre, azokra a férfiakra és nőkre, akiket elhagyott a feleségük vagy a férjük, arra a sok-sok emberre, akik ténylegesen úgy érzik, hogy egyedül vannak, hogy nem érti és nem hallgatja meg őket senki. Gondolok az elvándorlókra és a menekültekre, akik háborúk és üldöztetések elől menekülnek; azután a megszámlálhatatlan fiatalra, akik a fogyasztás, a „használd és dobd el”, a kiselejtezés kultúrájának áldozatai.

Ma a globalizált világ ellentmondásosságában élünk, ahol sok luxuslakást és felhőkarcolót látunk, de egyre kevésbé látjuk az otthon és a család melegét; rengeteg ambiciózus tervünk van, de kevés időnk, hogy éljünk azzal, amit már megvalósítottunk. A szórakozás számtalan kifinomult formája mellett egyre üresebb az ember szíve; millió élvezet, de kevés szeretet; rengeteg szabadság, de kevés önállóság… Egyre nő azok száma, akik egyedül érzik magukat, de azoké is, akik önzésbe, búskomorságba, romboló erőszakba, a gyönyör és a pénzisten rabszolgaságába zárkóznak.

Ma bizonyos értelemben Ádám tapasztalatát éljük át: az óriási hatalmat nagy magány és sebezhetőség kíséri; és a család ennek a tükörképe. Az emberek egyre kevesebb komolysággal törekednek arra, hogy szilárd és szeretetben termékeny kapcsolatot létesítsenek, olyat, amely kitart egészégben és betegségben, jólétben és szegénységben, jó- és balsorsban. A tartós, hűséges, lelkiismeretes, stabil és termékeny szeretetet egyre jobban kigúnyolják és elavult dolognak tartják. Úgy tűnhet, hogy éppen a legfejlettebb társadalmak azok, ahol a legkisebb a születési arányszám, és a legmagasabb az abortusz, a válás, az öngyilkosság, a környezeti és társadalmi szennyezés aránya.

A férfi és nő közötti szeretet

Az olvasmányban még azt is hallottuk, hogy fájdalom járja át Isten szívét, amikor látja Ádám magányát, és azt mondja: „nem jó az embernek egyedül lennie: alkotok neki segítőtársat, aki hozzá hasonló” (Ter 2,18). Ezek a szavak rámutatnak arra, hogy az ember szívét semmi más nem teszi boldoggá, csak egy olyan szív, amely hozzá hasonló, amely megfelel neki, szereti, és kiemeli magányából s egyedüllétéből. Arra is rámutatnak, hogy Isten nem szomorúságra vagy egyedüllétre, hanem boldogságra teremtette az embert, arra, hogy megossza életét egy másik személlyel, aki kiegészíti őt, hogy megélje a szeretet csodálatos tapasztalatát: vagyis azt, hogy szeret és őt is szeretik, hogy meglássa termékeny szeretetét gyermekeiben, ahogyan a ma hallott zsoltár is mondja (vö. Zsolt 128).

Ez Isten álma szeretett teremtményéről: hogy lássa kibontakozását a férfi és nő közötti szeretet egyesülésében, hogy boldognak lássa őket közös életükben, termékenynek a kölcsönös odaadásban. Ez ugyanaz a terv, amelyet Jézus a mai evangéliumban összefoglal ezekkel a szavakkal: „Isten a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott. Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez csatlakozik, és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy” (Mk 10,6–8; vö. Ter 1,27; 2,24).

Jézus a neki feltett költői kérdésre – amelyet valószínűleg csapdának szántak, hogy hirtelen ellenszenvessé tegyék az emberek szemében, akik követték őt, és akik a válást megszokott és érinthetetlen valóságként gyakorolták – egyenesen és nem várt módon válaszol: mindent a kezdethez vezet vissza, a teremtés kezdetéhez, hogy megtanítsa nekünk: Isten megáldja az emberi szeretetet-szerelmet, ő az, aki egyesíti az egymást szerető férfi és nő szívét, és egyesíti őket egységben és felbonthatatlanságban. Ez azt jelenti, hogy a házasélet célja nemcsak az, hogy mindig együtt éljenek, hanem hogy mindig szeressék egymást! Jézus így helyreállítja az eredeti és eredetet adó rendet.

A család

„Amit tehát Isten egybekötött, azt az ember ne válassza szét” (Mk 10,9). Ez buzdítás a hívőknek arra, hogy győzzék le az individualizmus és legalizmus minden formáját, amelyek szűkkeblű önzést és attól való félelmet lepleznek, hogy elfogadják a házasság és az emberi szexualitás igazi jelentését Isten tervében.

Ugyanis egyedül Jézus ingyenes húsvéti szeretete őrültségének fényében válik érthetővé az egyetlen és halálig tartó házastársi szeretet ingyenességének őrültsége.

Isten számára a házasság nem egy kamaszos, rózsaszín vágyálom, hanem olyan álom, amely nélkül az ő teremtménye magányra van ítélve! Az attól való félelem ugyanis, hogy elfogadjuk ezt a tervet, megbénítja az emberi szívet.

Paradox módon a mai embert is – aki gyakran gúnyolódik ezen a terven – vonzza és elbűvöli minden hiteles szeretet, minden szilárd szeretet, minden termékeny szeretet, minden hűséges és tartós szeretet. Látjuk, hogy a mai ember ideig tartó szeretetfajták után kullog, miközben az igazi szeretetről álmodik; testi gyönyörök után fut, de közben a teljes odaadásra vágyik.

Ugyanis „manapság, amikor a határtalan szabadság ígéreteit mind kiélveztük, új értelmet kezdünk tulajdonítani a »világ szomorúságának«. A tiltott élvezetek vonzereje a tiltás megszűntével nyomban elveszett. Egyre szélsőségesebbé és felfokozottabbá kellett és kell ma is válniuk, de véges voltuk miatt mégis elvész a zamatuk, mert az ember a végtelent élvezi” (Joseph Ratzinger: Krisztusra tekintve. A hit, a remény és a szeretet gyakorlása, Vigilia, Budapest, 2005, 52.).

Ebben a társadalom és a házasság szempontjából meglehetősen nehéz helyzetben az egyháznak az a feladata, hogy küldetését hűségben, igazságban és szeretetben élje meg.

Küldetését hűségben kell élnie, hűségben mesteréhez, hogy pusztában kiáltó hangként védje a hűséges szeretetet, és bátorítsa azt a nagyszámú családot, amelyek olyan helyként élik meg házasságukat, ahol megmutatkozik az isteni szeretet; továbbá hogy oltalmazza az élet, minden élet szent voltát; oltalmazza a házassági kötelék egységét és felbonthatatlanságát mint Isten kegyelmének jelét, valamint annak jelét, hogy az ember képes komolyan szeretni.

Az egyháznak az a feladata, hogy küldetését igazságban élje meg, igazságban, amely nem változik a múló divatok vagy az uralkodó közvélemény szerint. Az igazságban, amely megvédi az embert és az emberiséget az önmaga körül forgás kísértéseitől, és attól, hogy a termékeny szeretetet meddő önzéssé, a hűséges egybekelést ideiglenes kapcsolatokká alakítsa. „Igazság nélkül a szeretet szentimentalizmusba süpped, és üres foglalattá válik, amely önkényesen tölthető meg. Ez végzetes veszély a szeretet számára egy igazságot nélkülöző kultúrában” (XVI. Benedek: Caritas in veritate enciklika, 3.).

Az egyháznak az a feladata, hogy küldetését szeretetben élje, szeretetben, amely nem mutogat ítélkezőn a másikra, hanem – anyai természetéhez hűen – kötelességének érzi, hogy megkeresse és gyógyítsa a sérült párokat a befogadás és az irgalmasság olajával. Az a feladata, hogy „tábori kórház” legyen, nyitott kapukkal, hogy mindenkit befogadjon, aki segítséget és támaszt keres, sőt az is feladata, hogy igaz szeretettel kilépjen kerítései mögül mások felé, hogy együtt haladjon a sérült emberiséggel, hogy az üdvösség forrásához vezesse és hozzá kapcsolja.

Ez olyan egyház, amely tanítja és védelmezi az alapvető értékeket annak elfelejtése nélkül, hogy „a szombat van az emberért és nem az ember a szombatért” Mk 2,27), és hogy Jézus azt is mondta: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket” (Mk 2,17). Ez olyan egyház, amely az igazi, a magányból kihúzni képes szeretetre nevel, és nem feledkezik meg arról, hogy küldetése arra szólítja, hogy a sérült emberiség jó szamaritánusa legyen.

Emlékszem Szent II. János Pálra, amikor ezt mondta: „A tévedést és a rosszat mindig el kell ítélni és le kell győzni; de az embert, aki elesik vagy megtéved, meg kell érteni és szeretni kell. […] Nekünk szeretnünk kell a korunkat és segítenünk kell korunk emberét” (Beszéd az Olasz Actio Catolicához, 1978. december 30.: Insegnamenti I [1978], 450.). És az egyháznak keresnie kell az embert, be kell fogadnia és kísérnie kell, mert egy zárt kapus egyház elárulja önmagát és küldetését, s ahelyett, hogy híd lenne, akadállyá válik: „Mert ugyanattól az egytől valók mind: a megszentelő, és azok, akiket megszentelt. Ezért nem szégyelli testvérnek nevezni őket” (Zsid 2,11).

Ezzel a lelkülettel kérjük az Urat, hogy kísérjen minket a szinódus folyamán, és vezesse az egyházat a Boldogságos Szűz Máriának és Szent Józsefnek, az ő tisztaságos férjének közbenjárására.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóközpont

Fotó: Vatikáni Rádió, Famigliacristiana.it

Magyar Kurír