Ferenc pápa magyarra fordított szentbeszédét teljes terjedelmében közreadjuk.

Ma, az evangéliumban, Jézus meglepi kortársait, és minket is. Ugyanis, épp miközben az emberek dicsérik a csodálatos jeruzsálemi templomot, ő kijelenti, hogy nem marad belőle „kő kövön” (Lk 21,6). Miért intéz ilyen szavakat egy ilyen szent intézmény felé, amely nem csupán épület volt, hanem egyedülálló vallási jel, ház Istennek és a hívő népnek? Miért mond ilyeneket? Miért prófétálja azt, hogy Isten népének szilárd bizonyossága összeomlik? Végül is miért engedi az Úr, hogy a bizonyosságok összeomoljanak, miközben a világ egyre inkább szenved hiányuktól?

Próbáljunk Jézus szavaiban választ találni! Ő ma azt mondja, hogy szinte minden elmúlik. Szinte minden, de nem minden. Az évközi idő ezen utolsó előtti vasárnapján elmagyarázza, hogy összeomlani, elmúlni az utolsó előtti dolgok fognak, nem az utolsóak: a templom igen, de Isten nem; az országok és az emberiség életének eseményei igen, de az ember nem. Az utolsó előtti dolgok múlnak el, melyek ugyan gyakran véglegesnek tűnnek, de nem azok.

Nagyszabású valóságok ezek, mint a templomaink, és félelmetesek, mint például a földrengések, a jelek az égen és a háborúk a földön (vö. Lk 21,10–11): számunkra elsődleges fontosságúaknak látszanak, az Úr azonban hátrébb sorolja őket. Elsődleges az marad, ami sosem múlik el: az élő Isten, aki végtelenül nagyobb, mint bármely templom, melyet neki építünk, és az ember, a felebarátunk, aki többet ér, mint a világ összes híradása. Ezután Jézus két kísértésre figyelmeztet bennünket, így segít, hogy észrevegyük azt, ami számít az életben.

Az első kísértés a sietésnek, az „azonnal”-nak a kísértése. Jézus figyelmeztet, hogy nem szabad azok után mennünk, akik azt mondják, hogy a vég azonnal itt van, hogy „elérkezett az idő” (Lk 21,8). Vagyis nem szabad hallgatni a pánikkeltőkre, azokra, akik a másoktól és a jövőtől való félelmet táplálják, mert a félelem megbénítja a szívet és az elmét. Mégis, hányszor előfordul, hogy hagyjuk magunkat rászedni a mindent és azonnal tudni akarás sietségétől, a kíváncsiság mohóságától, a legfrissebb sokkoló vagy botrányos hírtől, a zavaros történetektől, azok hangjától, akik hangosabban és dühösebben kiabálnak, akik azt mondják, hogy „most vagy soha”.

De ez a sietés, ez a „mindent és azonnal” nem Istentől való. Ha az azonnaliért aggódunk, elfelejtjük, ami örökre megmarad: az áthaladó felhőket üldözzük, és szem elől tévesztjük az eget. Vonz minket, ami épp feltűnést kelt, de már nem találunk időt Istennek és mellettünk élő testvérünknek. Milyen igaz ez manapság! Kényszeresen rohanunk, mindent és azonnal meg akarunk szerezni, közben bosszantanak a lemaradók. És hulladéknak ítéljük őket: hány idős embert, hány születendő gyermeket, hány fogyatékkal élőt, hány szegényt tekintünk hasztalannak. Sietünk, és nem törődünk azzal, hogy a távolságok növekszenek, hogy kevesek kapzsisága sokak szegénységét növeli.

A sietés ellenszereként Jézus ma az állhatatosságot ajánlja mindenkinek: „Állhatatosságotokkal megmentitek életeteket” (Lk 21,19). Az állhatatosság azt jelenti, hogy nap mint nap az el nem múlóra, vagyis az Úrra és felebarátainkra szegezett szemmel haladunk előre. Ez az oka annak, amiért az állhatatosság Istennek az az ajándéka, amellyel minden más ajándékát megőrizhetjük (vö. Szent Ágoston: De dono perseverantiae [Az állhatatosság ajándéka], 2,4). Kérjük valamennyiünknek és nekünk mint Egyháznak, hogy állhatatosak legyünk a jóban, és ne veszítsük szem elől azt, ami számít! Ez a sietés megtévesztése!

Van egy második megtévesztés, amelytől Jézus óvni akar bennünket. Azt mondja: „Sokan jönnek majd az én nevemben, s azt mondják: »Én vagyok!« Ne kövessétek őket!” (Lk 21,8). Ez az én kísértése. A keresztény, mivel nem az azonnalira, hanem az örökre törekszik, ezért nem az én-nek, hanem a te-nek a tanítványa. Vagyis nem szeszélyeinek szirénhangjait követi, hanem a szeretet hívását, Jézus hangját. És hogyan lehet felismerni Jézus hangját? „Sokan jönnek majd az én nevemben”, mondja az Úr, de nem szabad követni őket: nem elég a „keresztény” vagy „katolikus” címke ahhoz, hogy valaki jézusi legyen. Jézus nyelvét kell beszélni, a szeretet nyelvét, a te nyelvét. Nem az beszéli Jézus nyelvét, aki ént mond, hanem aki kilép saját énjéből. Mégis, hányszor előfordul, hogy amikor jót teszünk, akkor is az én képmutatása uralkodik: jót teszek, de azért, hogy kiválónak tartsanak; adok, de csak azért, hogy majd viszonozzák nekem; segítek, de csak azért, hogy megnyerjem annak a fontos embernek a barátságát. Ezt jelenti az én nyelvének beszélése. Isten szava ehelyett „nem képmutató szeretetre” ösztönöz (Róma 12,9), arra biztat, hogy olyanoknak adjunk, akik nem tudják visszaadni (vö. Lk 14,14), hogy jutalom és viszonzás keresése nélkül szolgáljunk (vö. Lk 6,35). Feltehetjük hát a kérdést magunknak: „Én segítek-e valakinek, akitől nem kaphatok? Nekem, kereszténynek, van-e legalább egy szegény barátom?”

A szegények értékesek Isten szemében, mert nem az én nyelvén beszélnek: nem egymaguk tartják fenn magukat, saját erejükből, hanem rászorulnak olyanokra, akik kézen fogják őket. A szegények emlékeztetnek bennünket arra, hogy így kell élni az evangéliumot, mint Isten felé forduló koldusok. A szegények jelenléte visszavisz bennünket az evangélium légköréhez, melyben boldogok a Lélekben szegények (vö. Mt 5,3). Így ahelyett, hogy bosszankodnánk, amikor kopogtatni halljuk őket ajtónkon, segélykiáltásukat felhívásként fogadhatjuk arra, hogy kilépjünk énünkből, és ugyanazzal a szeretető tekintettel fogadjuk őket, amilyennel Isten tekint rájuk. Milyen jó lenne, ha a szegények olyan helyet foglalnának el szívünkben, amilyen helyük Isten szívében van! Azáltal, hogy együtt vagyunk a szegényekkel, azáltal, hogy szolgáljuk a szegényeket, megtanuljuk Jézus ízlését, megértjük, mi marad meg, és mi múlik el.

Így visszakanyarodunk kezdeti kérdéseinkhez. A sok utolsó előtti, elmúló dolog között az Úr ma arra az utolsóra akar emlékeztetni bennünket, ami örökké megmarad. Ez a szeretet, mert „Isten szeretet” (1Jn 4,8), és a szegény, aki szeretetemet kéri, egyenesen hozzá vezet. A szegények megkönnyítik a bejutást a mennybe: ezért Isten népének hitérzéke a menny portásainak nevezte őket. Már most is ők a mi kincsünk, az Egyház kincse! Felfedik ugyanis előttünk azt a gazdagságot, amely soha nem avul el, amely összeköti a földet és a mennyet, és amelyért valóban érdemes élni: ez pedig a szeretet.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír