A kereszt és a misszió eszünkbe juttatnak minden közösséget, amelyek ezen a földön Jézus nevében születtek, és amelyeknek örökösei vagyunk – kezdte homíliáját Ferenc pápa. Majd a kenyérszaporításról szóló evangéliumi szakaszra (Mk 8,1–10) utalva elmondta, hasonló helyzetről hallunk a történetben, mint amit mi most itt megélünk. Mint akkor az a négyezer ember, mi is meg akarjuk hallgatni Jézus szavát, és be akarjuk fogadni életét. Ők tegnap, mi ma vágyunk erre.

A pápa utalt rá, hogy ezekben a napokban sok anyát látott gyermekével a vállán. Bolíviában így szokás: az anyák magukon viselik az életet, népük jövőjét. Hordozzák örömük, reményük okát, a föld áldását a gyümölcsökben. Hordozzák a kezükkel megvalósított munkát. Kezük a jelent alakítja és szövi a holnap vágyait.

Azonban vállukon hordozzák a csalódásokat, a szomorúságot és a keserűséget is, a látszólag véget nem érő igazságtalanságokat, a meg nem valósuló igazságosság sebhelyeit – tette hozzá a Szentatya, majd így szólt a hívők sokaságához: Ti hordozzátok népetek emlékezetét. Mert a népeknek van emlékezete, egy úton lévő emlékezet, amelyet átadnak nemzedékről nemzedékre. Gyakran elfogy az erőnk, hogy életben tartsuk a reményt. Hányszor megélünk olyan helyzeteket, amelyek elvárják, hogy elaltassuk az emlékezetet, így meggyengül a remény, és elveszítjük örömünk okait. Hatalmába kerít a szomorúság, elhalványul annak az emlékezete, hogy szeretett, kiválasztott nép vagyunk. Ez a veszteség szétbomlaszt bennünket, elzárkózunk a külvilágtól, a szegényektől.

Velünk is előfordulhat az, ami a tanítványokkal: úgy látták, lehetetlen élelmet adni annyi embernek. Az éhség világszerte tapasztalható számos helyzetével szemben mi is érezhetjük úgy, hogy „valami nem stimmel”, nem lehet szembenézni ezekkel a helyzetekkel; ilyenkor a kétségbeesés keríti hatalmába a szívünket – mutatott rá Ferenc pápa.

Egy kétségbeesett szívben könnyen helyet kap a vágy, hogy uralkodjunk a világon. Az ilyen logika arra törekszik, hogy mindent a csere, a fogyasztás, az adom-veszem tárgyává alakítson át. Ez a logika keveseknek biztosít helyet, leselejtez mindenkit, aki nem „termel”, akit nem tekintenek méltónak, mivel látszólag „valami nem stimmel” vele. Jézus ma ezen a téren is így szól hozzánk, mint akkor a tanítványokhoz: „Nem szükséges, hogy elmenjenek, ti magatok adjatok nekik enni”. Jézus szemlélete nem fogad el egy olyan logikát, amely kizárja a gyengéket, a szükséget szenvedőket. Elfogadja a kihívást, és Ő maga ad nekünk példát, mutatja meg az utat – hangsúlyozta a Szentatya.

Ez az útmutatás három szóban foglalható össze: vesz egy kis kenyeret és halat, hálát ad, és megtöri, majd a tanítványoknak adja őket, hogy osszák szét a többiek között. Ez a csoda útja. Természetesen nincs szó varázslatról vagy bálványimádásról. Jézus ezzel a három cselekedettel a selejtezés logikáját a szeretetközösség, a communio logikájává alakítja út – mondta a pápa, majd a három gesztus jelentőségét elemezte. 

A kiindulási pont az, hogy Jézus nagyon komolyan veszi övéi életét, érvényre juttatja mindazt a jót, amit fel tudnak kínálni. Egy társadalom valódi gazdagságának mércéje népének élete. Jézus hálát ad a mennyei Atyának, mivel tudja, hogy az ajándékokat Istentől kapjuk, az egész élet az irgalmas szeretet gyümölcse. Megáldani, hálát adni egyrészt azt jelenti, hogy köszönetet mondunk, másrészt képesek vagyunk az ajándékot átalakítani. Elismerjük, hogy az élet mindig ajándék, amely Isten kezébe helyezve sokszorosító erőre tesz szert. Atyánk nem vesz el tőlünk semmit, hanem mindent megsokszoroz. Odaadás. Jézusban nincs semmi, ami ne lenne áldás, nincs olyan áldás, ami ne lenne odaadás. Jézus keze, amelyet áldásra emel és amellyel hálát ad Istennek, ugyanaz, mint amellyel kiosztja a kenyeret az éhezők sokaságának – emlékeztetett a Szentatya.

Majd így biztatott: képzeljük el, ahogy a kenyerek és halak kézről kézre jártak, amíg eljutottak a legtávolabbi emberekig! Jézus képes arra, hogy ilyen láncolatot teremtsen övéi között. Így történt, hogy ettek és jóllaktak, majd hihetetlen módon hét kosár kenyérmaradékot szedtek össze. Egy emlékezet, amelyet kézbe vesznek, megáldanak és felkínálnak, mindig jóllakatja a népet. Az Oltáriszentség „megtört kenyér a világ élete számára”. Ez az ötödik nemzeti eucharisztikus kongresszus mottója. Az Oltáriszentség a szeretetközösség szentsége, amely révén kilépünk az individualizmusból, hogy közösen megéljük Krisztus követését.

Hűen az Úrtól kapott parancshoz, minden alkalommal ismételjük: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” (Lk 22,19) Jézus azt akarja, hogy részesedjünk életéből. Nem vagyunk elszigetelt egyének, hanem az emlékezet népe vagyunk. Az emlékezeté, amelyet mindig időszerűvé teszünk és felkínálunk – figyelmeztetett Ferenc pápa. – Egy emlékező életnek szüksége van másokra, kapcsolatokra, találkozásokra, valódi szolidaritásra, amely képes belépni a befogadás logikájába, képes megáldani és felkínálni: képes a szeretet logikájára.

Mária mindig magában hordozta népe emlékezetét és Fia életét, és megtapasztalta Isten nagyságát. Legyen ő a példaképünk, és bízzuk rá magunkat az Úr jóságára, aki nagy műveket hajt végre szolgái alázata által – zárta homíliáját Santa Cruzban, a Megváltó Krisztus terén bemutatott szentmisén Ferenc pápa.

Szöveg és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír