Ferenc pápa homíliáját teljes terjedelmében közöljük, magyar fordításban.

Az imént hallott evangélium [Mt 6,24–34) Jézus első nagy beszédének a része: „hegyi beszédként” ismerjük, és annak az útnak a szépségét mutatja be, amelyre meghívást kaptunk. A Biblia szerint a hegy az a hely, ahol Isten kinyilvánítja és megismerteti magát: „Jöjj fel hozzám” – mondta Mózesnek (vö. Kiv 24,1). Olyan hegyről van szó, melynek csúcsát nem érhetjük el voluntarizmussal vagy karrierizmussal, hanem csak a Mester figyelmes, türelmes és tapintatos hallgatásával, útkereszteződéseken haladva át. A hegycsúcs síksággá válik, hogy mindig új perspektívát nyújtson mindarra, ami körülvesz bennünket, az Atya együttérzésére összpontosítva. Jézusban találjuk meg annak csúcspontját, amit az emberlét jelent, és ő megmutatja nekünk az utat, amely a minden számításunkat meghaladni képes teljességhez vezet; őbenne új életre lelünk, melyben megtapasztalhatjuk annak szabadságát, hogy szeretett gyermekeknek tudjuk magunkat.

Tudatában vagyunk azonban annak a ténynek, hogy az út során ez a gyermeki szabadság megfojtódhat és legyengülhet, ha a szorongás és a versengés ördögi körének foglyai maradunk, vagy amikor minden figyelmünket és legjobb energiáinkat a termelékenység és a fogyasztás őrült és féktelen keresésére összpontosítjuk, mert ezt tartjuk az egyetlen kritériumnak döntéseink mérlegelésére és igazolására, vagy annak meghatározására, kik vagyunk és mennyit érünk. Olyan mérték ez, amely fokozatosan áthatolhatatlanná és érzéketlenné tesz bennünket a fontos dolgokra, és arra készteti szívünket, hogy fölösleges vagy mulandó dolgokért dobogjon. Mennyire gyötri és megkötözi a lelket az a hiedelem, hogy mindent el lehet készíteni, mindent meg lehet szerezni, és mindent ellenőrzésünk alá lehet vonni!

Itt, Japánban, egy rendkívül fejlett gazdaságú társadalomban, ma délelőtt a fiatalok – a velük való találkozón – megjegyezték, hogy nem kevés a társadalomban az elszigetelten élő ember, akik peremre szorulva tengődnek, és nem tudnak értelmet adni az életnek, saját létezésüknek. Az otthon, az iskola és a közösség – melyeknek olyan helyeknek kellene lenniük, ahol mindenki támogatja és segíti a másikat – egyre jobban romlik a túlzott verseny miatt, a nyereségre és hatékonyságra való törekvésben. Sokan zavartnak és nyugtalannak érzik magukat, a túl sok követelmény és aggodalom elnyomja őket, s így elveszítik békéjüket és egyensúlyukat.

Jézus szavai, melyek arra biztatnak, hogy ne aggodalmaskodjunk és tudjunk bízni, gyógyító balzsamként hatnak. Háromszor is nyomatékosan mondja: Ne aggódjatok az életetek miatt, … a holnap miatt (vö. Mt 6,25.31.34). Ezzel nem arra akar bátorítani, hogy hagyjuk figyelmen kívül, ami körülöttünk történik, vagy hogy könnyelműen vegyük mindennapi teendőinket és kötelességeinket; sőt, épp ellenkezőleg, arra provokál, hogy egy szélesebb értelmi horizontra nyissuk meg prioritásainkat, és így teret teremtsünk arra, hogy ugyanabba az irányba nézzünk, mint ő: „Keressétek először Isten országát és igazságosságát, és ezek is mind megadatnak nektek” (Mt 6,33).

Az Úr nem mondja azt, hogy az alapvető szükségletek, mint például az étel és a ruházat, nem fontosak; hanem inkább arra kér, hogy vizsgáljuk felül mindennapi döntéseinket, hogy ne essünk csapdába, vagy ne szigetelődjünk el azáltal, hogy bármi áron, még életünk árán is sikeresek akarunk lenni. A világias magatartásformák, melyek csak a saját hasznot vagy előnyt keresik ezen a világon, és az önzés, mely egyéni boldogságra törekszik, valójában csak – észrevétlenül – boldogtalanná és rabszolgává tesznek bennünket, arról nem is beszélve, hogy akadályozzák egy valóban harmonikus és humánus társadalom létrejöttét.

Az izolált, szegregált, sőt meg is fojtott „én” ellentéte csak egy megosztott, együtt ünnepelt és továbbadott „mi” lehet (vö. Katekézis, 2019. február 13.). Az Úrnak ez a figyelmeztetése emlékeztet bennünket arra, hogy „örömmel kell felismernünk, hogy létezésünk ajándék, és örömmel kell elfogadnunk, hogy szabadságunk kegyelem. Nehéz feladat ez ma, egy olyan világban, amely azt hiszi, hogy bármit is saját eredetisége és szabadsága gyümölcseként magától birtokol” (Gaudete et exsultate apostoli buzdítás, 55). Ezért, az olvasmányban, a Biblia emlékeztet bennünket, hogy élettel és szépséggel teli világunk mindenekelőtt egy csodálatos ajándék a Teremtőtől, aki megelőz bennünket: „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott” (Ter 1,31); felkínált szépség-jóság, hogy mi is megoszthassuk másokkal és felkínálhassuk másoknak, nem mint gazdák vagy tulajdonosok, hanem mint ugyanazon teremtő álom részesei. „Életünknek és a természethez fűződő kapcsolatainknak igazi gondozása pedig elválaszthatatlan a testvéri szeretettől, az igazságosságtól és a másokhoz való hűségtől” (Laudato si’ enciklika, 70).

Látva ezt a valóságot keresztény közösségként az a feladatunk, hogy védelmezzünk minden életet, bölcsen és bátran olyan életmódot kövessünk, amelyet az ingyenesség és az együttérzés, a nagylelkűség és az egyszerű meghallgatás jellemez, olyan életstílust, amely képes átölelni és elfogadni az életet, ahogyan jön, „minden törékenységével és kicsinységével, és sok esetben minden ellentmondásosságával és értelmetlenségével” (Beszéd az ifjúsági világtalálkozó imavirrasztásán, Panamaváros, 2019. január 26.). Olyan közösséget kell alkotnunk, amely olyan pedagógiát fejleszt ki, amely képes „elfogadni mindent, ami nem tökéletes, mindent, ami nem tiszta és hibátlan, de ezért nem kevésbé szeretetre méltó. Talán nem szeretetre méltó valaki azért, mert fogyatékkal él vagy gyengécske? […] Valaki, aki külföldi, aki hibázott, aki beteg vagy börtönben van, talán nem méltó a szeretetre? […] És Jézus így cselekedett: átölelte a leprást, a vakot és a bénát, átölelte a farizeust és a bűnöst. Átölelte a kereszten a latort, sőt átölelte azokat is, akik keresztre feszítették, és megbocsátott nekik” (ugyanott).

Az Élet evangéliumának hirdetése sürget bennünket, és mint közösségtől megköveteli, hogy tábori kórházzá váljunk, mely készen áll, hogy bekössük a sebeket, és mindig felkínáljuk a kiengesztelődés és a megbocsátás útját. Mert a keresztények számára az egyetlen lehetséges mérték, amellyel minden embert és minden helyzetet megítélhetnek, az Atya gyermekei iránti együttérzésének mértéke.

Egységben az Úrral, együttműködve és mindig párbeszédet folytatva minden jóakaratú férfival és nővel, valamint az eltérő vallási meggyőződésű emberekkel egy olyan társadalom prófétai kovászává válhatunk, amely egyre jobban védelmez és gondjaiba vesz minden életét.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó:

Magyar Kurír