Születésnapján, december 17-én délelőtt a szentatya a Rómában élő bíborosokkal mutatott be szentmisét az Apostoli Palota Pál-kápolnájában. Homíliáját és a szentmise végén mondott szavait teljes terjedelmükben közöljük.

Amikor a virrasztó várakozás felfokozódik az adventi időszakban, ma, amikor az egyház elkezd az Ó-antifónákkal imádkozni, ebben a karácsonyhoz közelítő, felfokozott időben a liturgia megállít minket egy kicsit. Azt kéri: „Álljunk csak meg!” Felolvastatja velünk az evangéliumnak ezt a szakaszát [Mt 1,1–17: Jézus nemzetségtáblája]. Mit jelent megállni ebben a felfokozott időszakban? Az egyház egyszerűen azt akarja, hogy emlékezzünk: „Állj meg, és emlékezz! Tekints vissza, nézd a mögötted lévő utat!” Az emlékezés: ez a Második törvénykönyvre jellemző magatartás nagy erőt ad a léleknek. Az emlékezés, amelyet maga a Szentírás hangsúlyoz, mint az imádság, az Istennel való találkozás egyik módját. „Emlékezzetek meg vezetőitekről” – figyelmeztet a Zsidóknak írt levél szerzője (Zsid 13,7). „Idézzétek emlékezetetekbe a korábbi napokat” (Zsid 10,32): ez ugyanazt jelenti. Ugyanebben a levélben, a tizenegyedik fejezetben van szó azoknak a tanúknak a seregéről, akik előkészítették az utat, hogy elérkezzünk az idők teljességéhez: „Emlékezzetek, tekintsetek vissza, hogy jobban tudjatok előrehaladni!” A mai liturgiának ez a jelentése: az emlékezés kegyelme. Kérnünk kell ezt a kegyelmet, azt, hogy ne felejtsünk!

Az, ha arról a szeretetről nem feledkezünk meg, ha azt a szeretetet mindig szemünk előtt tartjuk, amelyet kaptunk, az nagyon, de nagyon jót tesz nekünk; azért a szeretetért kell a történelemre tekintenünk: arra, ahonnan jövünk, a szüleinkre, az őseinkre, a hitben megtett útra… Ez az emlékezés jót tesz nekünk, mert fokozottabbá teszi a karácsonyra való virrasztó várakozást. Ez a nap megmozgat. Az emlékezés a nép kiválasztásával kezdődik: „Jézus Krisztus – Dávid fia s Ábrahám fia – [eredetének története]” (Mt 1,1). A választott nép, amely egy ígéret felé halad a szövetségkötés és további szövetségkötések erejével. Ilyen a keresztény ember útja, ilyen a mi utunk: egyszerű. Ígéretet kaptunk, Isten azt mondta nekünk: járj az én jelenlétemben, légy feddhetetlen, mint amilyen a mi Atyánk! Ez az az ígéret, amely egykor, a végén beteljesedik, de egyre szilárdabbá válik minden egyes szövetséggel, amelyet az Úrral kötünk. Ez a hűség szövetsége, és tudatosítja bennünk, hogy nem mi kezdeményeztük a kiválasztást, megérteti velünk, hogy mindannyian kiválasztattunk. A kiválasztás, az ígéret és a szövetség – mintegy a keresztény emlékezés tartóoszlopai, segítik a visszatekintést, hogy tudjunk előrehaladni.

Ez a mai nap kegyelme: emlékezni. Amikor hallgatjuk az evangéliumnak ezt a szakaszát, láthatjuk, mi történt, láthatjuk a kegyelem, egy hatalmas kegyelem történetét, mely a bűn története is. Az úton mindig találkozunk a kegyelemmel és a bűnnel. Itt, az üdvtörténetben vannak nagy bűnösök – ebben a nemzetségtáblában (vö. Mt 1,1–17) – és vannak szentek. Életünkben mi is ezt találjuk: vannak olyan időszakok, amelyeket az Úr melletti nagy hűségben, örömmel végzett szolgálatban éltünk meg, de jelen vannak a hűtlenség, a bűn csúnya időszakai is, melyek megéreztetik velünk megváltásra szorultságunkat. De ez a mi bizonyosságunk is, mert amikor megváltásra szorulunk, megvalljuk hitünket, hitvallást teszünk: „Én bűnös vagyok, de te meg tudsz menteni, te segítesz előrehaladni.” És így haladunk előre a remény örömében.

Adventben elkezdtük járni ezt az utat, virrasztva várjuk az Urat. Ma pedig megállunk, visszatekintünk, látjuk, hogy az út szép volt, hogy az Úr nem okozott csalódást, hogy az Úr hűséges. Azt is látjuk, hogy mind a történelemben, mind saját életünkben egyaránt jelen voltak a hűség szép és a bűn csúnya időszakai. De az Úr ott van, kinyújtott kézzel, hogy felemeljen, és azt mondja: „Menj előre!” Ez a keresztény élet: haladj előre a végső találkozás felé. Ez a felfokozott út, melyet az Úr eljövetelére való várakozó virrasztásban töltünk, soha ne vegye el tőlünk az emlékezés kegyelmét, azt, hogy visszanézzünk, és meglássuk mindazt, amit az Úr értünk, az egyházért az üdvtörténetben tett. És így megértjük, hogy az egyház miért olvastatja velünk ezt a szakaszt, amely egy kicsit unalmasnak is tűnhet, de itt annak az Istennek a történetéről van szó, aki együtt akart járni az ő népével, és végül hozzánk hasonló emberré akart válni.

Segítsen minket az Úr, hogy be tudjuk fogadni az emlékezésnek ezt a kegyelmét. [Mondhatná valaki:] „De ez annyira nehéz, unalmas, olyan sok nehézség van…” A Zsidóknak írt levél szerzőjének van egy nagyon szép mondata a panaszkodásunkra: „Nyugi, még nem jutottál oda, hogy véredet is add” (vö. Zsid 12,4). Annak a sugalmazott szerzőnek a humora is segít, hogy előre tudjunk haladni. Adja meg nekünk az Úr ezt a kegyelmet!

A szentatya szavai a szentmise végén:

Szeretnék köszönetet mondani, amiért együtt miséztetek és velem voltatok ezen a napon: hálásan köszönöm! Önnek is szeretnék köszönetet mondani, bíboros dékán úr, megtisztelő szavaiért: hálásan köszönöm!

Néhány napja eszembe jut egy csúnyának tűnő szó: öregség. Megijeszt, egy kicsit megijeszt… Tegnap is, Cavaliere atya Cicero De senectute [Öregség] című művét adta nekem ajándékba: még egy csepp a pohárba… Emlékszem arra, amit [2013.] március 15-én, első találkozásunkkor mondtam nektek: „Az öregség a bölcsesség ideje.” Reméljük, az én esetemben is az lesz! Reméljük, hogy így lesz!

Az is eszembe jut – hiszen oly hamar elérkezett, mivel oly hamar elérkezett –, eszembe jut az a költemény is, talán Pliniustól: „Tacito pede lapsa vetustas” [Ovidius: Keservek, 4.6.17]: csendes léptekkel közeleg az öregség. Meglep minket. De ha valaki úgy fogja fel, mint életének azon szakaszát, amely örömet, bölcsességet, reményt ad, akkor újra kivirul. Egy másik vers is eszembe jut, amelyet már idéztem nektek az említett napon: „Az öregség a nyugalom és az imádság ideje” – „Es ist ruhig, das Alter, und fromm” [Hölderlin].

Imádkozzatok, hogy az én öregségem ilyen legyen: nyugalmas, imádságos és termékeny. De örömteli is! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: ANSA

Magyar Kurír