Március 22-én a szentatya a keresztény remény azon vonását hangsúlyozta, hogy erőnket, kitartásunkat, vigasztalásunkat nem magunknak köszönhetjük, hanem az Úrnak, és ő a belőle szüntelenül áradó jóság csatornájává tud tenni minket. Katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Már néhány hét óta Pál apostol az, aki segít jobban megértenünk, mit is jelent a keresztény remény. Elmondtuk, hogy az nem optimizmus, hanem valami más, az apostol pedig segít, hogy megértsük ezt. Ma azzal segít, hogy két olyan magatartásformával kapcsolja össze a reményt, amelyek nélkülözhetetlenek hitéletünk és hittapasztalatunk számára: az „állhatatosságról” és a „vigasztalásról” van szó (Róm 15,4.5). A Rómaiaknak írt levél imént hallott részlete [Róm 15,1–2.4–5] kétszer is említi ezeket: először a Szentírással, azután magával Istennel kapcsolatban. Mi a legmélyebb, legigazibb jelentésük? Miképpen világítja meg ez a két magatartásforma – az állhatatosság és a vigasztalás – a remény valóságát?

Az állhatatosság – melyet türelemnek is mondhatnánk – a tűrés, a vállunkon hordozás, az elviselés képessége: hűek maradunk akkor is, amikor túl súlyosnak, elviselhetetlennek tűnik a teher, és hajlanánk arra, hogy kedvezőtlenül ítéljünk meg és otthagyjunk mindent és mindenkit. A vigasztalás ellenben annak kegyelme, hogy képesek vagyunk megragadni és felmutatni minden helyzetben – a legnagyobb csalódással és szenvedéssel járó helyzetekben is – Isten jelenlétét és az ő együttérző, szerető működését. Szent Pál arra emlékeztet minket, hogy az állhatatosságot és a vigasztalást különösképpen a Szentírás, vagyis a Biblia közvetíti számunkra (Róm 15,4). Isten szava ugyanis egyfelől segít minket abban, hogy Jézus felé fordítsuk tekintetünket, hogy jobban megismerjük őt, hogy hasonuljunk, egyre jobban hasonlóvá váljunk hozzá; másfelől feltárja előttünk, hogy az Úr valóban „az állhatatosság és a vigasztalás Istene” (Róm 15,5), aki mindig hű marad irántunk tanúsított szeretetéhez, vagyis kitartó az irántunk való szeretetben, sosem fárad bele abba, hogy szeressen minket. Állhatatos: szüntelenül szeret minket! És gondunkat viseli: jóságának és irgalmának cirógatásával begyógyítja sebeinket, vagyis vigasztal minket. Abba se fárad bele soha, hogy vigasztaljon minket!

Ebben az összefüggésben Pál apostolnak a kezdeti kijelentését is megértjük: „Nekünk, erőseknek kötelességünk, hogy hordozzuk az erőtlenek gyengeségét, és ne a magunk tetszését keressük” (Róm 15,1). Ez a „nekünk, erőseknek” kifejezés önhittnek is tűnhetne, az evangélium logikája szerint azonban nem az, sőt épp az ellenkezőjéről van szó, mert erőnket nem önmagunktól, hanem az Úrtól kapjuk. Aki megtapasztalja életében Isten hűséges szeretetét és az ő vigasztalását, az képessé válik, sőt, annak kötelességévé válik, hogy legerőtlenebb testvérei mellé álljon, és magára vegye nyomorúságaikat. Ha az Úr közelében élünk, akkor meglesz az erőnk ahhoz, hogy a leggyengébbek és a leginkább rászorulók mellé álljunk, hogy vigasztaljuk őket, és erőt adjunk nekik. Ezt jelenti tehát ez a páli kifejezés. És erre önelégültség nélkül is képesek vagyunk, egyszerűen olyan „csatornának” érezve magunkat, amely az Úr ajándékait továbbítja, és így konkrétan a remény „magvetőivé” válunk. Ez az tehát, amit az Úr kér tőlünk: hogy legyen meg bennünk az erő, a vigasztalás képessége, és hogy a remény magvetői legyünk. Ma nagy szükség van a remény magvainak vetésére, de ez nem könnyű…

Ennek az életstílusnak az eredményeként nem olyan közösség jön létre, amelyben egyesek a „Labdarúgó NB I”-be tartoznak, vagyis erősek, mások viszont a „Labdarúgó NB II”-be, vagyis gyengébbek. Ennek az életstílusnak az eredménye inkább az lesz – miként Szent Pál mondja –, hogy „ugyanazt érzitek egymás iránt, Krisztus Jézus példája szerint” (Róm 15,5). Isten szava olyan reményt táplál bennünk, amely konkrét osztozáshoz és egymás segítéséhez vezet. Mert az is, aki erős, előbb-utóbb megtapasztalja törékenységet, és rászorul mások vigasztalására; a gyengeség állapotát illetően pedig mindig rámosolyoghatunk nehézségekkel küzdő testvérünkre, és segítő kezet nyújthatunk neki. Ez a közösség lesz az, amely „egy szívvel és egy szájjal dicsőíti az Urat” (vö. Róm 15,6). Mindez azonban csak akkor lesz lehetséges, ha Krisztust és az ő szavát helyezzük a középpontba, mert ő az „erős”, ő az, aki megerősít minket, ő az, aki megadja nekünk a türelmet, aki megadja nekünk a reményt, aki megadja nekünk a vigasztalást. Ő az „erős testvér”, aki mindannyiunkra gondot visel: mindannyian rászorulunk ugyanis arra, hogy vállára vegyen minket a jó pásztor, és magunkon érezzük az ő gyengéd és jóságos tekintetét.

Kedves barátaim! Soha nem tudjuk eléggé megköszönni Istennek az ő szavának ajándékát, amely a Szentírásban van jelen. A mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja ott nyilatkoztatja ki ugyanis magát úgy, mint „az állhatatosság és a vigasztalás Istene”. És a Szentírást olvasva válik tudatossá bennünk, hogy reményünk nem saját képességeinken, nem saját erőnkön alapszik, hanem Isten támogatásán és szeretetének hűségén, vagyis Isten erején és vigasztalásán.

Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír