„Zengjetek új éneket az Úrnak, mert csodálatra méltó, amit művelt” ( Zsolt 97,1) – kezdte a zsoltár szavaival homíliáját Ferenc pápa.

Mint mondta: ma az Úr egyik csodálatra méltó teremtményével, Máriával állunk szemben. Alázatos és gyenge teremtés, mint mi, akit az Úr arra választott ki, hogy Isten Anyja, Teremtője Anyja legyen. Máriára tekintve, az elhangzott olvasmányok fényében a pápa három valóságról elmélkedett homíliájában: Isten meglep bennünket, Isten hűségünket kéri, Isten a mi erősségünk.

Először is Isten meglep bennünket. Sajátos Naamán története, aki Arám király seregének a vezére volt. Isten prófétájához, Elizeushoz fordul, hogy meggyógyuljon a leprából. Elizeus nem hajt végre mágikus rítusokat, nem kér a vezértől rendkívüli dolgokat, csak azt, hogy bízzon Istenben és merüljön alá a folyó vízében; nem olyan nagy folyókról volt szó, mint Damaszkusz folyói, hanem a kis Jordán folyóról.

A kérés meglepi Naamánt: Isten lehet az, aki ilyen egyszerű dolgokat kér? Már vissza akart fordulni, majd mégis alámerült a Jordánban és azonnal meggyógyult. Íme, Isten meglep bennünket; éppen a szegénységben, a gyengeségben, az alázatban nyilvánul meg és ajándékozza nekünk üdvözítő szeretetét, amely meggyógyít bennünket és erőt ad nekünk. Csak azt kéri, hogy kövessük szavát és bízzunk Benne.

Ez Szűz Mária tapasztalata is: az Angyali Üdvözlettel szemben nem rejti el csodálkozását. Annak a bámulata ez, hogy Isten, ahhoz, hogy emberré legyen, éppen őt, egy egyszerű názáreti lányt választott ki, aki nem a hatalom és a gazdagság palotáiban lakik, aki nem vitt végbe rendkívüli vállalkozásokat, de nyitott Isten felé, tud Benne bízni, bár nem ért mindent: „Az Úr szolgáló leánya vagyok: történjék velem szavaid szerint” (Lk 1,38). Isten mindig meglep bennünket, megváltoztatja sablonos elképzeléseinket, válságossá teszi terveinket és így szól: bízzál bennem, ne félj, hagyd, hogy meglepjelek, lépj ki önmagadból és kövess engem!
Ma mindnyájan tegyük fel a kérdést: félünk-e attól, amit Isten kérhetne tőlünk, vagy amit kér tőlünk? Hagyom-e, hogy Isten valóban belépjen életembe? Hogyan válaszolok neki?

Szent Pál szövegében, amelyet az előbb hallottunk, az apostol Timóteus nevű tanítványához szól (vö. 2Tm 2,8-13). Azt mondja neki: emlékezzél mindig Jézus Krisztusra. Ha kitartunk mellette, akkor vele fogunk uralkodni is. Ez a második pont: mindig emlékezzünk Krisztusra, tartsunk ki a hitben; Isten meglep bennünket szeretetével, de azt kéri, hogy hűségesen kövessük őt.

Gondoljunk csak rá: hányszor lelkesedtünk valamiért, valamilyen kezdeményezésért, elkötelezettségért, majd az első problémáknál „bedobtuk a törülközőt”. Ez sajnos megtörténik az alapvető választásoknál is, mint például a házasság. Nehézséget jelent, hogy állandóan kitartsunk valamiben, hűségesek legyünk döntéseinkhez, magunkra vállalt elkötelezettségeinkhez. Gyakran könnyű „igent” mondanunk, de azután nem tudjuk minden nap elismételni ezt az „igent”. Nem tudunk hűségesek maradni.

Mária „igent” mondott Istennek. Ez az „igen”, amely teljesen felborította egyszerű názáreti életét nem volt az egyetlen „igenje”, sőt első volt annyi „igen” sorában, amelyet szívében kiejtett az öröm, csakúgy, mint a fájdalom pillanataiban. A sok „igen” a kereszt alatt csúcsosodott ki. Ma itt olyan sok anyuka van; gondoljatok arra, hogy milyen messzemenő volt Mária Isten iránti hűsége: látta egyetlen fiát a kereszten. A hűséges asszony, belül összetört, de hűséges és erős maradt.

Felteszem a kérdést: én milyen keresztény vagyok? Csak időközönként, szakaszosan, vagy mindig? Az ideiglenes, a relatív kultúrája belép a hitéletbe is. Isten azt kéri tőlünk, hogy legyünk hozzá hűségesek minden nap, a mindennapi cselekedetekben és hozzáteszi, hogy akkor is, ha mi olykor hűtlenek voltunk hozzá, Ő mindig hűséges és irgalmasságával soha nem fárad bele abba, hogy kinyújtsa felénk kezét, felemeljen bennünket és bátorítson: kezdjük el újra az utat, térjünk vissza Hozzá és mondjuk el neki gyengeségünket, hogy nekünk adhassa erejét. Ez a végleges út: mindig az Úrral, gyengeségeinkben és bűneinkben is. Soha ne lépjünk az "ideiglenes" útjára. Ez megöl bennünket. A hit a végleges hűség, mint Mária esetében.

Az utolsó pont a következő: Isten a mi erőnk – folytatta homíliájában a pápa. „Az evangélium tíz leprására gondolok, akiket Jézus meggyógyított (Lk 17,12): elé jönnek, és messziről kiáltoznak: ’Jézus Mester, könyörülj rajtunk’. Betegek és szükségük van arra, hogy szeressék őket, hogy legyen erejük és keresnek valakit, hogy meggyógyítsa őket. Jézus válaszként mindegyiket megszabadítja betegségétől. Furcsa benyomást tesz azonban, hogy csak egyetlen tér vissza, hogy hangos szóval áldja Istent és hálálkodjon Jézusnak. Jézus maga is megjegyzi: tízen kiáltoztak gyógyulásért és csak egy tért vissza, hogy hangosan kiáltsa köszönetét Istennek és elismerje, hogy Ő az erőnk. Tudjunk köszönetet mondani, tudjunk dicsőíteni mindazért, amit az Úr tesz értünk.

Tekintsünk Máriára: az Angyali Üdvözlet után az első gesztus, amit tesz, a szeretet műve idős rokona, Erzsébet iránt. Az első szavak, amelyek kiejt, Istent dicsőítik a Magnificatban („Magasztalja lelkem az Urat”), nem csak azért, amit ő érte tett, hanem az egész üdvösségtörténetért. Minden Isten ajándéka. Ha megértjük, hogy minden Isten ajándéka, mennyi boldogság tölti el szívünket! Minden az ő ajándéka. Isten a mi erőnk! Köszönetet mondani olyan könnyű és mégis olyan nehéz! Hányszor mondunk köszönetet a családban?

Az együttélés egyik kulcsszava: „Kérem”, „bocsánat”, „köszönöm”: ha egy családban használják ezt a három szót, akkor a család halad előre. „Kérem”, „bocsáss meg”, „köszönöm”. Hányszor mondjuk a családban, hogy „köszönöm”? Hányszor mondunk köszönetet annak, aki segít nekünk, aki közel áll hozzánk, aki elkísér életünkben? Gyakran mindent magától értetődőnek tekintünk! Ez történik Istennel is. Könnyű az Úrhoz menni és kérni tőle valamit, de megköszönni neki, az már nem megy.

Folytatva a szentmisét, fohászkodjunk Mária közbenjárásáért: segítsen bennünket, hogy hagyjuk meglepni magunkat Isten által, ellenállás nélkül, legyünk hozzá hűségesek minden nap, dicsőítsük őt és mondjunk neki köszönetet, mert Isten a mi erősségünk. Ámen – zárta homíliáját Ferenc pápa.