November 20-án délelőtt a szentatya ünnepélyes szentmise keretében zárta le az irgalmasság szentévét. A mise elején bezárta a Szent Péter-bazilika kapuját, a mise végén pedig átadta az egyetemes egyházat képviselő mintegy húsz személynek az évet lezáró apostoli levelét.

KÉPGALÉRIA – Klikk a képre!

Ferenc pápa homíliáját és a szentmise végén, az Úrangyala elimádkozása előtt elmondott beszédét teljes terjedelmében közöljük.

A mi Urunknak, Jézus Krisztusnak, a mindenség királyának főünnepe megkoronázza a liturgikus évet és az irgalmasság szentévét. Az evangélium ugyanis Krisztus királyságát mutatja be üdvözítő művének csúcspontján, és ezt meglepő módon teszi. „Isten felkentje, a kiválasztott, a király” (Lk 23,35.37) hatalom és dicsőség nélkül jelenik meg: kereszten függ, melyen inkább tűnik legyőzöttnek, mint győztesnek. Királysága ellentmondásos: trónusa a kereszt; koronája tövisből készült; nincs jogara, hanem nádpálcát tesznek a kezébe; nem hord fényűző öltözéket, hanem meg van fosztva ruháitól; nincs csillogó gyűrű az ujján, hanem szögek szúrják át a kezét; nincs vagyona, hanem eladták harminc pénzdarabért.

Jézus országa valóban nem e világból való (vö. Jn 18,36); de benne találunk megváltásra és bocsánatra, ahogyan Pál apostol mondja a szentleckében (vö. Kol 1,13–14). Mert az ő országának a nagysága nem a világ szerinti hatalom, hanem Isten szeretete, olyan szeretet, amely képes elérni és helyreállítani mindent. E szeretet által Krisztus egészen leereszkedett hozzánk, osztozott emberi nyomorunkban, átélte legmélyebb állapotunkat: az igazságtalanságot, az elárultatást, az elhagyatottságot; megtapasztalta a halált, a sírt, az alvilágot. Ily módon a mi királyunk a világmindenség határáig elment, hogy átöleljen és megmentsen minden élőt. Nem ítélt el minket, de nem is hódított meg minket, sosem tett erőszakot szabadságunkon, hanem azzal az alázatos szeretettel nyitott utat magának, amely mindent megbocsát, mindent remél, mindent elvisel (vö. 1Kor 13,7). Egyedül ez a szeretet győzte és győzi le nagy ellenfeleinket: a bűnt, a halált és a félelmet.

Kedves testvéreim, ma ezt az egyedülálló győzelmet hirdetjük, amellyel Jézus a századok királyává, a történelem urává vált: a szeretet puszta mindenhatóságával, hiszen a szeretet Istennek a természete, az ő saját élete, amelynek sohasem lesz vége (vö. 1Kor 13,8). Örömmel osztjuk meg annak szépségét, hogy a mi királyunk Jézus: az ő szeretetkirálysága a bűnt kegyelemmé, a halált feltámadássá, a félelmet bizalommá alakítja.
Keveset érne azonban hinnünk, hogy Jézus a mindenség királya és a történelem középpontja, ha nem válik életünk urává: mindez hasztalan, ha nem fogadjuk be őt személyesen és nem fogadjuk el az ő uralkodási módját is. Ebben segítségünkre lehetnek azok az emberek, akiket a ma evangélium elénk állít. Jézuson kívül három alak tűnik fel: a nézelődő nép, a keresztnél álló csoport, és a Jézus mellett felfeszített gonosztevő.

Mindenekelőtt ott van a nép: az evangélium azt mondja, hogy a nép „ott állt, és nézte” (Lk 23,35): senki nem mond egyetlen szót sem, senki sem megy közelebb. A nép távol áll, nézi, mi történik. Ugyanaz a nép, amely saját szükségleteiért ott tolongott Jézus körül, most viszont távolságot vesz. Életünk alakulását vagy nem teljesedett várakozásainkat látva minket is megkísérthet, hogy távolságot vegyünk Jézus királyságától, hogy ne fogadjuk el teljesen az ő alázatos szeretetének botrányát, mely nyugtalanítja énünket és kellemetlenséget jelent. Szeretünk inkább az ablakban maradni, félrehúzódni, mint közelebb menni és felebaráttá válni. A szent nép azonban, melynek Jézus a királya, arra kapott meghívást, hogy kövesse az ő konkrét szeretetútját. Mindannyiunknak fel kell tennie magának a kérdést mindennap: „Mit kíván tőlem a szeretet, mire indít? Milyen választ adok Jézusnak az életemmel?”

Van egy másik csoport, amelybe többféle ember is tartozik: a nép vezetői, a katonák és az egyik gonosztevő. Ezek mind gúnyolják Jézust. Ugyanazzal provokálják: „mentsd meg magad!” (vö. Lk 23,35.37.39). Ez súlyosabb kísértés, mint a népé. Itt Jézust kísértik, miként a sátán tette az evangélium elején (vö. Lk 4,1–13); biztatják: mondjon le arról, hogy Isten módjára uralkodjon, és inkább a világ logikáját kövesse: szálljon le a keresztről és feszítse meg ellenségeit! Ha Isten, akkor mutassa meg hatalmát és felsőbbségét! Ez a kísértés egyesesen a szeretetet támadja: „mentsd meg magadat” (Lk 23,37.39), nem másokat, hanem magadat. Az én jusson érvényre a maga erejével, a maga dicsőségével, a maga sikerével. Ez a legszörnyűbb kísértés, az evangélium első és utolsó kísértése. Ezzel a saját létmódja elleni támadással szemközt Jézus nem beszél, nem reagál. Nem védekezik, nem próbál meggyőzni, nem mond védőbeszédet királysága mellett. Inkább továbbra is szeret, megbocsát, megéli a próba pillanatát az Atya akarata szerint, biztosan tudja, hogy a szeretet meghozza majd gyümölcsét.

Jézus királyságának elfogadásához harcolnunk kell e kísértés ellen, szemünket pedig a megfeszítettre kell szegeznünk, hogy egyre hűségesebbek legyünk hozzá. Hányszor előfordul mégis, köztünk is, hogy a világ által kínált megelégedést és biztonságot keressük! Hányszor megkísértetünk, hogy leszálljunk a keresztről! Úgy tűnt, a hatalom és a siker vonzereje könnyű és gyors út az evangélium terjesztésére, s gyorsan elfelejtettük, hogyan működik Isten országa! Az irgalmasság mostani szentéve arra hívott minket, hogy újra felfedezzük a középpontot, hogy visszatérjünk a lényegeshez. Az irgalmasságnak ez az időszaka arra hív minket, hogy nézzünk királyunk igazi arcára, arra, amely a húsvét fényében ragyog, és fedezzük fel az egyház fiatal és szép arcát, mely akkor ragyog, ha az egyház befogadó, szabad, hűséges, misszionárius, szegény eszközökben és gazdag szeretetben. Az irgalmasság az evangélium szívébe vezetve arra is buzdít minket, hogy mondjunk le azokról a szokásainkról, amelyek meggátolhatják Isten országának szolgálatát; hogy egyedül Jézus örök és alázatos királyságán tájékozódjunk, és ne a mindenkori ingatag királyságokhoz és jött-ment hatalmakhoz akarjunk alkalmazkodni.

Az evangéliumban egy másik, Jézushoz közelebb lévő személy is megjelenik, a gonosztevő, aki ezzel a kéréssel fordul hozzá: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor országodba lépsz” (Lk 23,42). Ez az ember egyszerűen Jézusra nézett, és hitt az ő országában. Nem zárkózott magába, hanem hibáival, bűneivel, bajaival együtt Jézushoz fordult. Kérte, hogy jusson majd eszébe, és megtapasztalta Isten irgalmasságát: „Ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43). Isten, mihelyt megadjuk neki a lehetőséget, megemlékezik rólunk. Ő kész arra, hogy teljesen és örökre eltörölje a bűnt, mert az ő emlékezete nem jegyzi meg az elkövetett rosszat, nem tartja mindig számon a kapott sérelmeket, úgy, mint a miénk. Istennek olyan az emlékezete, hogy nem a bűnre, hanem ránk emlékezik, mindannyiunkra, szeretett gyermekeire. És hisz abban, hogy mindig lehetséges újrakezdeni, felkelni.

Mi is kérjük ezt a nyitott és élő emlékezetet! Kérjük a kegyelmet, hogy sose csukjuk be a kiengesztelődés és megbocsátás kapuját, hanem mindig túl tudjunk lépni a rosszon és a különbözőségeken, megnyitva minden lehetséges utat a remény előtt. Ahogyan Isten hisz bennünk, végtelenül érdemeinken felül, úgy nekünk is az a feladatunk, hogy reményt és lehetőséget adjunk másoknak. Mert, még ha a szent kaput bezárjuk is, mindig tárva marad számunkra az irgalmasság igazi kapuja, Krisztus szíve. A feltámadott átszúrt oldalából fakad az irgalom, a vigasztalás és a remény az idők végezetéig.

Nagyon sok zarándok haladt át a szent kapun, és a híradások lármája nélkül megízlelték az Úr hatalmas jóságát. Mondjunk köszönetet ezért, és emlékezzünk: azért nyertünk irgalmat, hogy az irgalmasság érzelmével eltelve mi magunk is az irgalmasság eszközeivé váljunk! Haladjunk tovább ezen az úton, együtt! Kísérjen minket Szűz Mária, ő is ott volt a kereszt közelében, ő ott szült meg minket az egyház gyengéd anyjaként, aki mindenkit szeretne egybegyűjteni palástja alá. Ő a kereszt alatt látta, hogy a jó lator bocsánatot nyer, és Jézus tanítványát fiává fogadta. Ő az irgalmasság anyja, akire rábízzuk magunkat: irgalmas szemei elé vihetjük életünk minden helyzetét, minden imánkat, és biztosak lehetünk, hogy nem maradunk válasz nélkül.

…

A Szentatya szavai a szentmise végén, az Úrangyala elimádkozása előtt:

Kedves testvéreim, most, a szentmise végén mondjunk dicséretet és köszönetet Istennek azért az ajándékért, amely az irgalmasság szentéve volt az egyház és sok jó szándékú ember számára. Nagy tisztelettel köszöntöm az Olasz Köztársaság elnökét és a jelenlévő hivatalos küldöttségeket. Kifejezem mély hálámat az olasz kormány vezetőinek és a többi intézménynek az együttműködésért és az elvégzett munkáért. Szívből mondok köszönetet a rendvédelmi szerveknek, az elhelyezésben, a tájékoztatásban, az egészségügyi ellátásban dolgozóknak, valamint minden korú és származású önkéntesnek. Külön is köszönetet mondok az Új Evangelizáció Előmozdításáért Felelős Pápai Tanácsnak, elnökének, és mindazoknak, akik együttműködtek a tanács legkülönbözőbb szintjein.
Hálával emlékezem meg mindazokról, akik lélekben hozzájárultak a szentév eredményességéhez: arra a sok idős és beteg emberre gondolok, akik szüntelenül imádkoztak és felajánlották szenvedéseiket a szentévért. Külön is szeretnék köszönetet mondani a klauzúrában élő szerzetesnővéreknek, a holnapi Pro Orantibus nap [a szemlélődő életet élő szerzetesnőkért tartott imanap] előestéjén.
Mindenkit hívok, hogy külön is emlékezzen meg ezekről a nővéreinkről, akik egészen az imádságnak szentelik magukat, és szükségük van lelki és anyagi támogatásunkra.
Tegnap Avignonban, Franciaországban boldoggá avatták a Gyermek Jézusról nevezett Marie-Eugène atyát, sarus kármelitát, a Notre-Dame de Vie világi intézmény alapítóját. Isten embere volt, aki törődött felebarátival lelki és anyagi szükségleteikben. Életpéldája és közbenjárása támogassa hívő utunkat!
Szívből köszöntelek mindannyiatokat, akik különböző országokból eljöttetek a Szent Péter-bazilika szent kapujának bezárására. Szűz Mária segítsen mindannyiunkat, hogy megőrizzük szívünkben és gyümölcsöztetni tudjuk az irgalmasság szentévének lelki ajándékait.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatikáni Rádió angol, spanyol és francia nyelvű Facebook-oldala

Magyar Kurír