Június 1-jén az általános kihallgatás keretében Ferenc pápa folytatta az újszövetségbeli irgalmasság témájának vizsgálatát. A farizeus és a vámos imájáról szóló jézusi példabeszédről elmélkedett.

A Szentatya katekézisét teljes egészében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Múlt szerdán meghallgattuk a bíróról és az özvegyről szóló példabeszédet, az állhatatos ima szükségességéről. Ma, egy másik példabeszéddel, Jézus azt akarja megtanítani nekünk, hogy milyen a helyes hozzáállás az imádsághoz és az Atya irgalmának kéréséhez; tehát az imádság helyes módjára tanít. Ez a farizeusról és a vámosról szóló példabeszéd (vö. Lk 18,9–14).

Mindkét szereplő felmegy a templomba imádkozni, de cselekedetük eltér egymástól, és így ellenkező eredményt érnek el. A farizeus „előre állva” imádkozik (Lk 18,11), és sok szót használ. Igen, hálaimát mond Istennek, de valójában saját érdemeit fitogtatja, felsőbbrendűnek érzi magát a „többi emberrel” szemben, akiket „rablóknak, igazságtalanoknak, házasságtörőknek” nevez, mint például – és rámutat a másik ott lévő emberre – „ez a vámos” (Lk 18,11). De éppen ez a gond: az a farizeus elvileg Istenhez imádkozik, gyakorlatilag azonban önmagát nézi. Önmagához imádkozik! Ahelyett, hogy az Úr szemébe nézne, tükörben önmagát nézi. Hiába van a templomban, nem érzi szükségét, hogy leboruljon a fenséges Isten előtt: állva marad, magabiztosan, mintha ő lenne a templom gazdája! Felsorolja, mennyi jót tett: feddhetetlen, megtartja a törvényt, sőt túl is megy az előírtakon, „kétszer böjtöl egy héten”, és mindenből tizedet fizet, amije csak van. Végeredményben ahelyett, hogy imádkozna, a farizeus abban tetszeleg, hogy ő követi az előírásokat. Viselkedése és szavai távol állnak Isten cselekvés- és beszédmódjától, aki minden embert szeret, és nem veti meg a bűnösöket. A farizeus tehát, aki magát igaznak tartja, a legfontosabb parancsot hanyagolja el: az Isten és a felebarát iránti szeretetét.

Nem elég tehát azt kérdezni magunktól, hogy mennyit imádkozunk, hanem azt is meg kell kérdeznünk, hogy hogyan imádkozunk, vagy jobban mondva, hogy milyen a szívünk: meg kell vizsgálnunk a szívünket, látnunk kell, milyen gondolatok és érzések töltik el, és ki kell irtanunk belőle az önhittséget és a képmutatást. Kérdezem tőletek: lehet önhitten imádkozni? Nem! Lehet képmutatóan imádkozni? Nem! Úgy kell imádkoznunk, hogy úgy állunk Isten elé, ahogy vagyunk. Nem úgy, mint a farizeus, aki elbizakodottan és képmutatóan imádkozott. Valamennyiünket magával sodor a hétköznapi rohanó élet, gyakran elborítanak a legkülönfélébb érzések, rendetlenek, zavarodottak vagyunk. Meg kell tanulnunk visszatalálni a szívünkhöz, újra felismerni a meghittség és az elcsendesedés értékét, mert Isten ott találkozik velünk és ott szól hozzánk. Mi pedig csak onnan kiindulva találkozhatunk másokkal és beszélhetünk velük. A farizeus – magabiztosan – a templom felé haladt, de nem vette észre, hogy letért a szívéhez vezető útról.

A vámos viszont – a másik szereplő – alázatos és bűnbánó szívvel lépett a templomba: „távol állt meg, szemét sem merte fölemelni az égre, csak a mellét verte” (Lk 18,13). Az ő imája nagyon rövid, nem olyan hosszú, mint a farizeusé: „Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz!” Semmi mást nem mondott. Milyen szép ez az ima! Az adószedőket ugyanis – épp azért nevezték őket „publicanus”-nak, nyilvános bűnösnek – tisztátalan embereknek tartották, mert engedelmeskedtek az idegen elnyomó hatalmaknak, az emberek rossz szemmel nézték és általában a „bűnösök” közé sorolták őket. A példabeszéd azt tanítja, hogy nem a társadalmi hovatartozás szabja meg, hogy ki igaz vagy ki bűnös, hanem az a mód, ahogyan ki-ki Istenhez és testvéreihez viszonyul. A vámos töredelmes gesztusai, kevés és egyszerű szavai azt tanúsítják, hogy tudatában van nyomorult helyzetének. Imája a lényegre szorítkozik. Alázatosan cselekszik, egyedül abban biztos, hogy ő egy irgalomra szoruló bűnös. A farizeus nem kért semmit, mert már mindene megvolt, a vámos pedig csak Isten irgalmasságát koldulhatja. Ez szép: koldulni Isten irgalmasságát! A vámos, mivel „üres kézzel”, csupasz szívvel és önmagát bűnösnek elismerve jelenik meg, megmutatja mindannyiunknak, mi a szükséges feltétele annak, hogy elnyerjük az Úr bocsánatát. Végül éppen ő, akit annyira megvetettek, ő lesz a valódi hívő ember ikonja.

Jézus egy mondással fejezi be a példabeszédet: „Mondom nektek, hogy ez – a vámos – megigazulva ment haza, a másik – a farizeus – nem; mert aki felmagasztalja magát, az megaláztatik, aki viszont megalázza magát, az felmagasztaltatik” (Lk 18,14). Kettejük közül ki volt a romlott? A farizeus. A farizeus pontosan a romlott ember ikonja, aki úgy tesz, mintha imádkozna, de csak páváskodni tud a tükör előtt. Romlott, és úgy tesz, mintha imádkozna. Így az életben, aki igaznak hiszi magát, és megítéli, megveti a többieket, az romlott és képmutató. A beképzeltség tönkretesz minden jótettet, kiüresíti az imát, eltávolít Istentől és a többiektől. Ha Isten az alázatosságot kedveli, nem azért, hogy megalázzon minket: az alázat a szükséges feltétele annak, hogy ő felemeljen minket, hogy megtapasztaljuk az ő irgalmasságát, aki betölti ürességeinket. Ha a pökhendi ember imája nem éri el Isten szívét, a nyomorult ember alázata kitárja azt. Istennek van egy gyengéje: az alázatosakat kedveli. Egy alázatos szív előtt Isten egészen megnyitja a szívét. Ezt az alázatot fejezi ki Szűz Mária a Magnificat énekben: „Tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát. […] Irgalma nemzedékről nemzedékre az istenfélőkre száll” (Lk 1,48.50). Segítsen minket ő, a mi anyánk, hogy alázatos szívvel imádkozzunk. Mi pedig mondjuk el háromszor azt a szép imát: „Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz!”

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: ANSA

Magyar Kurír