A virágvasárnap délelőtti szentmisében a szentatya azt kérte a hívőktől, hogy a nagyhét folyamán próbálják meg átérezni mindazt, amit Jézus elszenvedett értünk, és hogy főleg szenvedő embertársaikban lássák meg és szeressék őt.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A szentatya homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Ennek a szertartásnak kettős íze van: egyszerre édes és keserű, örömteli és fájdalmas, mert egyfelől a Jeruzsálembe bevonuló, a tanítványai által királyként köszöntött Urat ünnepeljük, másfelől ünnepélyesen felhangzik a szenvedéstörténet az evangéliumból. Éles ellentét járja át szívünket, és valamennyire azt érezzük, amit Jézusnak kellett éreznie azon a napon: együtt örült ugyanis tanítványaival, ugyanakkor siratta Jeruzsálemet.

E vasárnap örömteli hangulatát harminckét év óta gazdagítja a fiatalok ünnepe: az idén egyházmegyei szinten megtartott ifjúsági világnap, amelynek keretében nemsokára egy mindig megható, széles távlatú jelenetnek leszünk szemtanúi: a krakkói fiatalok átadják a világnap keresztjét a Panamavárosból érkezett fiataloknak.

A körmenet előtt felolvasott evangélium (vö. Mt 21,1–11) azt mutatja be, ahogyan Jézus lefelé tart az Olajfák-hegyéről egy szamárcsikón, amelyen korábban még senki ült. A szöveg kiemeli a Mestert kísérő tanítványok lelkesedését, ujjongó köszöntését; és elképzelhetjük, mennyire valószínű, hogy ez átragadt a városban lévő gyermekekre és fiatalokra, akik lelkendezve a menethez csatlakoztak. Maga Jézus ebben a harsány, ünnepi fogadtatásban Isten által akart, ellenállhatatlan erőt ismert fel, és a farizeusoknak ezt válaszolta: „Mondom nektek, hogy ha ezek hallgatnak, akkor a kövek fognak kiáltozni” (Lk 19,40).

Ez a Jézus azonban, aki az írások szerint épp azon a bizonyos módon vonul be a szent városba, nem egy ábrándozó, aki hiú ábrándokat kelt másokban, nem egy „new age”-próféta, nem egy szélhámos, hanem egészen más: egy nagyon pontos értelemben vett Messiás, a szolga konkrét alakjában, Isten és ember szolgája, aki a szenvedésbe megy; az emberek fájdalmait hordozó nagy beteg.
Miközben most mi is ünneppel fogadjuk királyunkat, gondoljunk a szenvedésekre, amelyeket el kell majd szenvednie ezen a héten. Gondoljunk arra, hogy megrágalmazzák, gúnyt űznek belőle, cselt szőnek ellene, elárulják, elhagyják, igazságtalanul elítélik, ütlegelik, megkorbácsolják, töviskoszorút nyomnak a fejére, végig kell járnia a keresztutat, és megfeszítik.

Világosan megmondta tanítványainak: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen” (Mt 16,24). Sosem ígért elismerést és sikert. Az evangéliumok világosan beszélnek. Mindig figyelmeztette barátait, hogy az ő útja a kereszt útja, és hogy a végső győzelemhez a szenvedésen és kereszten át vezet az út. Ránk ugyanez vonatkozik. Hogy hűségesen kövessük Jézust, kérjük a kegyelmet, hogy azt ne szavakkal, hanem tettekkel tegyük, és legyen türelmünk hordozni keresztünket: hogy ne utasítsuk el, ne dobjuk félre, hanem őrá tekintve fogadjuk el, és napról napra hordozzuk!

Ez a Jézus, aki elfogadja a hozsannázást, noha jól tudja, hogy a „keresztre vele!” vár rá, nem azt kéri tőlünk, hogy csak festményeken, képeken, vagy a világhálón található videókon nézzük őt. Nem! Ő jelen van megannyi fivérünkben és nővérünkben, akik ma őhozzá hasonlóan szenvednek: rabszolgamunkától szenvednek, családi tragédiák miatt szenvednek, betegségektől szenvednek… Háborútól és terrorizmustól szenvednek, a fegyvereket szállítók és azokkal lesújtók érdekeitől szenvednek. Olyan férfiakról és nőkről van szó, akiket becsaptak, méltóságukban megaláztak, kidobtak… Jézus ott van bennük, valamennyiükben, és azzal az eltorzult ábrázattal, azon az elcsukló hangon kéri – tőlünk kéri –, hogy nézzünk rá, ismerjük fel, és szeressük.

Nem egy másik Jézus: ugyanaz, aki bevonult Jeruzsálembe lengetett pálma- és olajágak közepette. Ugyanaz, akit keresztre szögeztek, és aki két gonosztevő közt halt meg. Rajta kívül nincs más Urunk: Jézus, az igazságosság, az irgalmasság és a béke alázatos királya.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír