December 24-én a karácsonyéjjeli szentmisén a Szentatya Betlehemről mint a kenyér házáról és Dávid házáról elmélkedett. A pásztorokat állította példaképül, akik kimozdultak kényelmükből, és elindultak. Nekünk is el kell indulnunk, hogy rátaláljunk életünk teljes értelmére, a legnagyobb szeretetre.

Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közöljük.

József a jegyesével, Máriával felment „Dávid városába, Betlehembe” (Lk 2,4). Ma éjjel mi is felmegyünk Betlehembe, hogy ott felfedezzük a karácsony misztériumát.

1. Betlehem: a név azt jelenti, hogy a kenyér háza. Az Úr ebben a „házban” találkozik ma az emberiséggel. Tudja, hogy ételre van szükségünk az élethez. De tudja azt is, hogy a világ eledelei nem elégítik ki a szívet. A Szentírás épp az evéshez kapcsolja az emberiség ősbűnét: „vett tehát a gyümölcsből, és megette”, írja a Teremtés könyve (Ter 3,6). Vette és ette. Az ember mohóvá és falánkká vált. Sokak számára az az élet értelme, hogy birtokolnak, tárgyakkal telnek el. Kielégíthetetlen sóvárgás járja át az emberiség történelmét, egészen napjaink paradoxonjaiig, amikor kevesen bőségben dőzsölnek, nagyon sok embernek pedig nem jut elegendő kenyér a megélhetéshez.

Betlehem a fordulópont, amely megváltoztatja a történelem menetét. Isten ott, a kenyér házában egy jászolban születik. Mintha csak ezt mondaná: itt vagyok, én vagyok az ételetek! Nem elvesz, hanem enni ad; nem valamit ad, hanem önmagát. Betlehemben felfedezzük, hogy Isten nem olyasvalaki, aki elveszi az életet, hanem az, aki nekünk ajándékozza az életet. Az ember eredendően ahhoz van hozzászokva, hogy elvegyen és egyen. Jézus pedig ezt mondja neki: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem” (Mt 26,26). A betlehemi Kisded testecskéje új életmodellt állít elénk: nem elemészt és felhalmoz, hanem megoszt és ajándékoz. Isten azért lesz kicsivé, hogy az ételünk legyen. Belőle, az élet kenyeréből táplálkozva újjászülethetünk a szeretetben, és megtörhetjük a kapzsiság és mohóság spirálját. „A kenyér házából” Jézus hazaviszi az embert saját otthonába, hogy rokonává legyen Istennek, testvérévé felebarátjának. A jászol előtt megértjük, hogy nem a javaink táplálják az életünket, hanem a szeretet; nem a falánkság, hanem a szeretet; nem a hivalkodó bővelkedés, hanem az egyszerűség, amit meg kell őriznünk.

Az Úr tudja, hogy mindennap szükségünk van eledelre. Ezért élete minden napján felajánlotta nekünk önmagát, a betlehemi jászoltól kezdve egészen az utolsó vacsora jeruzsálemi terméig. Ma is megtört kenyérré lesz számunkra az oltáron: bekopogtat az ajtónkon, hogy belépjen és velünk vacsorázzon (vö. ApCsel 3,20). Karácsonykor itt, a földön kapjuk meg Jézust, a mennyei kenyeret: olyan étel ez, amely soha nem romlik meg, hanem már most az örök élet előízét kínálja nekünk.

Betlehemben felfedezzük, hogy Isten élete kering az emberiség ereiben. Ha befogadjuk, akkor személyesen rajtunk kezdve megváltozik a történelem. Amikor ugyanis Jézus megváltoztatja a szívet, akkor életem középpontja immár nem az én kiéhezett és önző egóm, hanem ő, aki szeretetből születik és él. Ma este meghívást kapunk arra, hogy elmenjünk Betlehembe, a kenyér házába. Kérdezzük meg magunktól: Mi életem étele, amiről nem mondhatok le? Az Úr az, vagy valami más? Belépve a barlangba, megérezve a Gyermek gyöngéd szegénységében az élet egy újfajta illatát, amely nem más, mint az egyszerűség, kérdezzük meg magunktól: Valóban sok dologra, bonyolult receptekre van szükségem az élethez? Képes vagyok-e elengedni megannyi fölösleges körítést, hogy egy egyszerűbb élet mellett döntsek? Betlehemben Jézus mellett olyan embereket látok, akik úton voltak: Máriát, Józsefet és a pásztorokat. Jézus az úton lévők kenyere. Nem örül a lusta, hosszas és leült emésztésnek, azt kéri tőlünk, álljunk fel élénken az asztaltól, hogy így megtört kenyérként lehessünk a többiek szolgálatára. Kérdezzük meg magunktól: Karácsonykor megtöröm-e kenyeremet annak, akinek nem jutott?

2. Betlehem, a kenyér háza után elmélkedjünk Betlehemről, Dávid városáról. Dávid már serdülő fiatalságától kezdve pásztor volt ott, ilyenként választotta ki őt Isten, hogy népének pásztora és vezetője legyen. Karácsonykor Dávid városában éppen a pásztorok fogadták Jézust. Azon az éjszakán az evangélium szava szerint: „nagy félelem töltötte el őket” (Lk 2,9), ám az angyal ezt mondta nekik: „Ne féljetek!” (Lk 2,10). Sokszor visszatér az evangéliumban ez a ne féljetek: mintha az embert kereső Isten refrénje lenne. Mivel az ember a kezdetektől fogva, a bűn következményeként, fél Istentől: „Féltem […], tehát elrejtőztem” (Ter 3,10) – mondta Ádám a bűnbeesés után. Betlehem a félelem gyógyszere, mivel az ember által kimondott „nem” ellenére Isten mégis örökre „igen”-t mond: örökre Velünk-az-Isten lesz. Hogy jelenléte ne támasszon félelmet, gyöngéd gyermekké lesz. Ne féljetek: nem szenteknek, hanem pásztoroknak mondja ezt, egyszerű embereknek, akik bizonyára nem tűntek ki sem jólneveltségükkel, sem jámborságukkal. Dávid Fia pásztorok között születik, hogy elmondja nekünk: többé senki sincs egyedül; van pásztorunk, aki legyőzi félelmeinket, s kivétel nélkül mindannyiunkat szeret.

A betlehemi pásztorok elmondják, hogyan találkozzunk az Úrral. Éjszaka virrasztanak: nem alszanak, hanem azt teszik, amit Jézus majd többször is kérni fog: virrasszatok (vö. Mt 25,13; Mk 13,35; Lk 21,36). Éberek, ébren várakoznak a sötétben; és Isten „beragyogta őket” (Lk 2,9). Ez miránk is áll. Életünk lehet várakozás, amely a problémák éjszakája idején is rábízza magát az Úrra, őrá vágyakozik; és el is fogja nyerni az ő fényességét. De lehet elvárásis, amikor csakis saját erőink és saját eszközeink számítanak; ilyenkor azonban szívünk zárva marad Isten fénye előtt. Az Úr szereti, ha várják, ám nem lehet a heverőn, alva várni rá. A pásztorok is mozgásban vannak: „Gyorsan útra keltek”, mondja a szöveg (Lk 2,16). Nem állnak egy helyben, mint akik úgy érzik, megérkeztek és nincs szükségük semmire, hanem mennek, őrizetlenül hagyják a nyájat, kockáztatnak Istenért. Miután pedig látták Jézust, elindulnak, hogy hirdessék őt, bár nem gyakorlottak a beszédben. Végül: „Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok beszédén” (Lk 2,18).

Éberen várakozni, elindulni, kockáztatni, elmondani a szépséget: ezek a szeretet gesztusai. A jó pásztor, aki karácsonykor eljön, hogy életet ajándékozzon a bárányoknak, húsvétkor odafordul majd Péterhez, és rajta keresztül mindannyiunkhoz, hogy feltegye a végső kérdést: „Szeretsz engem?” (Jn 21,15). A választól függ majd az egész nyáj jövője. Ma éjjel mi is meghívást kaptunk, hogy válaszoljunk, és mi is kimondjuk: „Szeretlek.” Mindannyiunk személyes válasza lényegileg fontos az egész nyáj szempontjából.

„Menjünk fel Betlehembe” (Lk 2,15): ezt mondták és ezt tették a pásztorok. Uram, mi is fel akarunk menni Betlehembe. Az út ma is felfelé visz: le kell küzdenünk az önzés csúcsait, nem szabad beleesnünk a világiasság és a fogyasztói szemlélet szakadékaiba. El akarok érni Betlehembe, Uram, mivel te ott vársz rám. Fel akarom fogni, hogy te vagy életem kenyere, aki a jászolban fekszel. Szükségem van szereteted finom illatára, hogy én is megtört kenyér lehessek a világ számára. Vegyél engem vállaidra, jó pásztor: ha te szeretsz, akkor én is tudok majd szeretni, és megfoghatom testvéreim kezét. Akkor lesz tényleg karácsony, ha ki tudom mondani: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek” (vö. Jn 21,17).

 

Fordította: Török Csaba

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír