A valódi hit az, amikor észrevesszük a szegényeket, akik mellettünk vannak. Ott áll Jézus, aki kopogtat a szívünk ajtaján – mondta február 25-i, csütörtök reggeli homíliájában a pápa a Szent Márta-házban bemutatott reggeli szentmisén.

A napi evangéliumi szakaszban a gazdag ember és a szegény Lázár példabeszédét olvassuk (vö. Lk 16,19–31). A gazdag bíborba és patyolatba öltözködött, és mindennap dúsan lakmározott, de nem vette észre az ajtaja előtt fekvő szegény embert, Lázárt, akinek testét fekély borította – idézte fel az evangéliumot a Szentatya. – Tegyük föl magunknak a kérdést: „Vajon én a hazugság, a puszta beszéd útján járó keresztény vagyok, vagy pedig az élet, a cselekvés útján járó keresztény?”

Ez a gazdag ember ugyanis ismerte a parancsolatokat, biztos minden szombaton elment a zsinagógába, évente egyszer pedig a templomba. Valamennyire vallásos volt, de be volt zárkózva a saját kis világába, a lakomák, a ruhák, a hiúság, a barátok világába, a hiúság buborékába. Nem volt képes túllátni saját világán. És ez az ember nem vette észre, mi történik a zárt világán kívül. Nem gondolt például arra, mire lenne szüksége sok embernek vagy a betegeknek, csak önmagára gondolt, a saját gazdagságára, jó életére – hangsúlyozta Ferenc pápa.

Látszatvallásosság volt az övé tehát, nem ismert egyetlen perifériát sem, önmagába zárkózott teljesen. Éppen azt a perifériát nem ismerte, amelyik ott volt az ajtajához közel – magyarázta a Szentatya. – A hazugság útját járta, mert csak önmagában bízott, a saját dolgaiban, és nem hagyatkozott Istenre. Olyan ember volt, aki nem hagyott maga után örökséget, életet, mert csak önmagába volt zárkózva. Érdekes az is, hogy elvesztette a nevét. Az evangélium nem mondja el nekünk, hogy hívták, csak annyit mond, hogy gazdag volt. S amikor a neved pusztán egy jelző, az azért van, mert elvesztetted a lényeget, elvesztetted az erőt.

Ez egy gazdag, hatalmas ember, aki mindent megtehet, ez egy karrierista pap, egy karrierista püspök… Hányszor jön a szánkra egy jelző, amikor valakit meg akarunk nevezni, s nem a név, mert az nem lényeges. De én azt kérdem: Isten, aki Atya, nem volt irgalommal ez iránt az ember iránt? Nem kopogtatott a szíve ajtaján, hogy megindítsa őt? De igen, ott volt az ajtóban, Lázár képében, akinek volt neve – mutatott rá a pápa. – És az a Lázár a maga szükségével és nyomorúságaival, a maga betegségével éppen az Úr volt, aki kopogtatott az ajtón, hogy ez az ember megnyissa a szívét, és az irgalom beléphessen rajta. De ő nem látta, mert be volt záródva: számára az ajtón túl nem volt semmi.

Nagyböjtben vagyunk, ezért jót tesz nekünk, ha rákérdezünk, milyen úton is járunk. Az élet vagy a halál útját járom? Hány korlát van még a szívemben? Hol van az én örömöm: a cselekvésben vagy a beszédben? Abban, hogy kilépek önmagamból, és találkozom másokkal, hogy segítsek? Ezek az irgalmasság cselekedetei, igen! Vagy az örömöm abban áll, hogy minden el legyen rendezve, önmagamba zárva? Kérjük az Urat, mialatt az életünkről gondolkodunk, hogy adja meg a kegyelmet, hogy mindig észrevegyük a Lázárokat az ajtónk előtt; a Lázárokat, akik kopogtatnak a szívünkön, és kilépjünk önmagunkból nagylelkűen, irgalmas hozzáállással, hogy Isten irgalmassága beléphessen a szívünkbe! – fohászkodott a csütörtök reggeli szentmisén Ferenc pápa.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír