Február 28-án a Szentatya folytatta a szentmiséről tartott katekéziseit: a mise második részére, az eucharisztia liturgiájára áttérve az adományok előkészítéséről elmélkedett, és azt hangsúlyozta, hogy tudatosan kapcsoljuk oda életünket Krisztus önfelajánlásához.

Ferenc pápa katekézisének fordítását teljes terjedelmében közöljük.

Folytatjuk a szentmiséről szóló katekéziseket. Az ige liturgiáját – mellyel az elmúlt katekézisekben foglalkoztam – a mise második lényegi része követi: az eucharisztia liturgiája. Benne – a szent jelek által – az Egyház folyamatosan jelenvalóvá teszi Jézus áldozatát, a kereszt oltárán megpecsételt új szövetségének áldozatát [1]. Az első keresztény oltár a kereszt oltára volt, és amikor mi az oltárhoz közeledünk a mise bemutatásához, emlékezetünkbe idézzük a kereszt oltárát, amelyen az első áldozat bemutatása történt. A pap, aki a misében Krisztust képviseli, azt a cselekedet hajtja végre, amelyet maga az Úr tett és bízott a tanítványokra az utolsó vacsorán: fogta a kenyeret és a kelyhet, hálát adott, a tanítványoknak adta, és így szólt: „Vegyétek, egyétek…, igyátok: ez az én testem…, ez az én vérem kelyhe. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”

Jézus parancsának engedelmeskedve az Egyház az eucharisztikus liturgiát olyan részekre osztotta, amelyek megfelelnek a kínszenvedése előestéjén általa kimondott szavaknak és általa végrehajtott tetteknek. Így az adományok előkészítésekor a hívők az oltárra viszik a kenyeret és a bort, vagyis azokat az összetevőket, amelyeket Krisztus kezébe vett. Az eucharisztikus imában hálát adunk Istennek a megváltás művéért, a felajánlott adományok pedig Jézus Krisztus testévé és vérévé válnak. Ezt követi a kenyér megtörése és az áldozás, amikor újraéljük az apostolok tapasztalatát, akik az eucharisztikus adományokat magának Krisztusnak a kezéből kapták. [2]

Jézus első tettének – „fogta a kenyeret és a bor kelyhét” – az adományok előkészítése felel meg. Ez az eucharisztikus liturgia első része. Dicséretes, ha a kenyeret és a bort a hívők adják át a papnak, mert azok az eucharisztiára ott egybegyűlt Egyház lelki adományát jelentik. Jó tehát, ha a kenyeret és a bort a hívők viszik az oltárhoz. Jóllehet ma „már nem a sajátjukból hozzák a hívők a kenyeret és a bort, mint az ősi időkben, mégis az adományok átnyújtásának rítusa megőrzi lelki értékét és jelentését”. [3] E tekintetben sokatmondó, hogy a papszentelésben a püspök, amikor átadja a kenyeret és a bort, azt mondja: „Vedd a szent nép áldozati adományát az eucharisztikus áldozathoz!” [4] Isten népe, amely hozza az áldozati adományt, a kenyeret és a bort, a felajánlandó nagy adományt a miséhez! A kenyér és a bor jelében tehát a hívő nép a pap kezébe teszi saját adományát, aki azt az oltárra, avagy az Úr asztalára helyezi, „amely az egész eucharisztikus liturgia középpontja”. [5] Vagyis a mise középpontja az oltár, az oltár pedig Krisztus; mindig az oltárt kell nézni, amely a mise középpontja. A „föld termésében és az emberi munka gyümölcsében” ezért felajánlásra kerül a hívők azon törekvése, hogy az isteni Szónak engedelmesen önmagukat „a mindenható Atyaistennek tetsző áldozatul” adják, az „ő egész szent Egyházának javára”. Így „a hívők élete, szenvedése, imádsága, munkája egyesül Krisztus életével, szenvedésével, imádságával, munkájával és önmaga teljes felajánlásával; s ily módon új értéket nyer”. [6]

Nyilvánvalóan kevés a mi adományunk, de Krisztusnak szüksége van erre a kevésre. Az Úr keveset kér tőlünk, de sokat ad nekünk. Keveset kér tőlünk. A mindennapi életben jó szándékot kér tőlünk; nyitott szívet kér tőlünk; ahhoz, hogy befogadjuk őt, aki felkínálja magát nekünk az Oltáriszentségben, azt kéri tőlünk, hogy akarjunk jobbá válni; ezeket a jelképes adományokat kéri tőlünk, amelyek aztán az ő testévé és vérévé fognak válni. Ennek az imádságos felajánló mozgásnak a képét jeleníti meg a tömjén, amely a tűzben elégve illatos füstöt bocsát ki, mely a magasba száll: az adományok megfüstölése, ahogyan ünnepnapokon tesszük, a kereszt, az oltár, a pap és a papi nép megfüstölése látható módon megjeleníti a felajánlásban való köteléket, amely mindezeket a valóságokat Krisztus áldozatához kapcsolja. [7] Ne felejtsük el, hogy ott van az oltár, aki Krisztus, de az mindig az első oltárra, a keresztre utal; és az oltárra, amely Krisztus, odavisszük kevés adományunkat, a kenyeret és a bort, amelyek aztán sokká válnak: magává Jézussá, aki önmagát adja értünk.

Ez az, amit kifejez a felajánlási könyörgés is. Benne azt kéri a pap Istentől, hogy fogadja el az adományokat, amelyeket az Egyház felajánl neki, utal a mi szegénységünk és az ő gazdagsága között végbemenő csodálatos csere gyümölcsére. A kenyérben és a borban eléje visszük életünk adományát, hogy azt a Szentlélek átváltoztassa Krisztus áldozatává, és vele együtt egyetlen lelki áldozattá váljon, mely tetszésére van az Atyának. Miközben így befejeződik az adományok előkészítése, ez felkészít minket az eucharisztikus imára. [8]

Az önfelajánlás lelkisége, amelyre a misének ez a része tanít minket, világosítsa meg napjainkat, másokkal való kapcsolatainkat, a dolgokat, amiket csinálunk, a szenvedéseket, melyekkel találkozunk, és segítsen minket, hogy az evangélium fényében építsük a földi várost.

JEGYZETEK
[1] Vö. II. vatikáni zsinat: Sacrosanctum Concilium konstitúció, 47.
[2] A Római misekönyv általános rendelkezései, 72.
[3] Uo., 73.
[4] Pontificale Romanum: A püspök, a pap és a szerpap szentelése.
[5] A Római misekönyv általános rendelkezései, 73.
[6] Katolikus Egyház katekizmusa, 1368.
[7] Vö. A Római misekönyv általános rendelkezései, 75.
[8] Vö. uo., 77.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír