Aricciában, az Isteni Mester Házának kápolnájában zajlik a Római Kúria lelkigyakorlata. Bruno Secondin kármelita atya a negyedik napon a Királyok első könyve alapján az őszinte, bátor keresztény életről beszélt. A Vatikáni Rádió tudósítása.

A megtérés helyes nagyböjti útjának megkezdéséhez szükség van mindenekelőtt arra, hogy felfedezzük a legmélyebb igazságot önmagunkról, jöjjünk elő a rejtekhelyről, és vegyünk le minden álarcot, hagyjunk el minden kétértelműséget – erre az őszinteségre hívott Bruno Secondin kármelita atya a hétfő délutáni elmélkedés során.

Illés próféta tapasztalatából kiindulva a nagyböjti szónok szembeállította azt a rejtettséget, melyből az Úr szólítja Illést, azzal a rejtőzködéssel, mellyel gyakran a külsődleges vallásosságot leplezzük el, és amely nélkülözi az igazság bátorságát.

A Királyok első könyvének 18. fejezete volt ezúttal az elmélkedés alapja, melyben Izrael népét és Ácháb királyt a bálványimádás, Baál imádása miatt fellépő éhínség teszi próbára. Ekkor küldi az Úr Illés prófétát a királyhoz, hogy visszavezesse őt a helyes útra. Hagyjuk el rejtekhelyünket, szabaduljunk meg a kétértelműségtől, legyen bátorságunk hiteles keresztény életet élni – ezek a gondolatok alkották az elmélkedés vezérfonalát.

Az Úr elsőként Illést hívja ki a rejtőzködéséből: „Menj, és jelenj meg Ácháb színe előtt!” – szól hozzá. Illésnek – aki egyébként arról híres, hogy nem lehet elfogni, az egyik pillanatról a másikra képes eltűnni – meg kell jelennie a király színe előtt. Vállalnia kell a kockázatot, hogy találkozik a királlyal, aki ellenségnek tartja őt. Provokatív történet ez mindazok számára, akik úgy élnek az egyházban, hogy állandóan számítgatnak, folyton halogatják a dolgokat, akik a szavak és a diplomatikus viselkedés rabjai, akik a háttérbe húzódnak. A keresztény embert ezzel ellentétben mindig újabb kalandok várják, amelyek elől nem lehet kitérni azzal az ürüggyel, hogy az éppen soron következő Ácháb király fenyeget. Nem szabad kitérni előlük azért, mert az embert befolyásolják a többiekről alkotott előítéletei, vagy mert barátságai, érdekszövetségei így kívánják.

A másik személy, akinek aztán elő kell lépnie rejtettségéből, Obadjahu, a király udvarmestere, akit ura éppen a próféta felkeresésére küldött ki. Obadjahu a jelképe a kétfelé húzó lelkiismeretnek, mert egyfelől elrejti a prófétákat és az igaz utat követi, ugyanakkor nem tud lemondani a hatalom előnyeiről. Olyan ő, mint sok mai ember, aki belső késztetést érez az igazság védelmezésére, ugyanakkor fél attól, hogy bátran cselekedjen, nem akarja elveszíteni biztonságát. Erőteljes felhívást intéz hozzá és a néphez Illés próféta: „Meddig akartok még kétfelé sántikálni, hol ide, hol oda szolgálni.” A kármelita atya a próféta intését így fogalmazta át: „Hagyjátok abba ezt a színjátékot!” Ezen a ponton a valóság nagyon keménnyé válik: a nép konokul hallgat, nem válaszol: a rendszer megölte a lelkiismeretét. Ma is, hányszor és hányszor megesik – figyelmeztetett Secondin atya –, hogy a rendszerek, a különféle rezsimek kivéreztetik a népeket. Hányszor megtörténik, hogy megfélemlített tanúi leszünk különféle érdekháborúknak, vagy hagyjuk, hogy elbűvöljenek bennünket a túlburjánzó hivatali hálózatok, az óriáskatedrálisok, a hatalmas épületkomplexumok, miközben a szegényekről elfelejtkezünk.

Illés ekkor összehívja a népet, és istenítéletet kényszerít ki, egy tűzpróbát, mely szembesíti Baál istenség feltételezett hatalmát Izrael urának valódi hatalmával. A népet teljesen lenyűgözi ez a rendkívül látványos vallásosság. Kicsit olyan ez, mint amikor napjainkban statisztikai adatokkal mérik a hitet, vagy amikor olyan rendezvényeket szerveznek, amelyekről nem lehet tudni, hogy valamiféle happening résztvevője az ember, vagy az igaz hit megnyilvánulását látja. Éppen ezért fontos, hogy a próféta a nép közé megy, bevonja őket az eseménybe.

A kármelita atya a kedd reggeli elmélkedésben ezt a témát fejtegette tovább, és megkérdezte: „Van-e bátorságunk ahhoz, hogy bevonjuk a népet, vagy inkább újabb és újabb haszontalan köröket futunk, mielőtt megkérdeznénk őket?” Ez kiindulópont lehet az egyház számára bizonyos döntések tekintetében ma is: a fontos dolgokról csak a legbelső köreinkben beszélünk, vagy merjük a láthatóság stratégiáját vállalni, hogy kimozdítsuk a helyéből a rendszert? Mennyi szenvedést okoztak bizonyos érzékeny témák…, nem kell elrejtenünk a botrányainkat, fontos, hogy az igazságtalanság áldozatait elvezessük a gyógyuláshoz az alázatunkkal, mellyel beismerjük hibáinkat. Ez is egy módja annak, hogy levegyük az álarcot, és előjöjjünk a rejtekhelyről – figyelmeztetett Secondin.

Az egyház hibáinak beismerése felmerült az elmélkedés során egy másik összefüggésben is. Illés próféta szörnyűséges tette, mellyel megsemmisíti a Baál-prófétákat, indítson bennünket arra, hogy felismerjük az egyház történetében a hasonló erőszakos eseményeket. Mi is megégettünk és megöltünk embereket. De az erőszaknak vannak más megjelenési formái, nem csak a kard, ilyen lehet például a metsző nyelv, vagy akár a számítógép billentyűzete, amely gyilkosabb, mint a kard! – fogalmazott a kármelita prédikátor.

Illés kigúnyolja a látványos vallásosságot, amellyel Izrael népe Baál felé fordult, és amely nem építi az igaz hitet. Ilyen zajos és babonás dicsőítés ma is létezik. Melyek a mi bálványaink? A lista hosszú: gőg, becsvágy, karrier…! De végül mégsem kételkedhetünk az Isten irgalmasságában, amely mindent átalakít.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír