Október 3-án délután a Szentatya köszöntőbeszédével kezdődött meg a szinódusi teremben a püspöki szinódus tizenötödik rendes közgyűlése, amely „a hit, a fiatalok és a hivatástisztázás” hármas témaköréről tárgyal. A Szentatya nyitóbeszédének fordítását teljes terjedelmében közöljük.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Szentséges atyák, eminenciás és excellenciás urak, kedves testvéreim, kedves fiatalok!

Amikor belépnünk ebbe a terembe, hogy a fiatalokról beszéljünk, már érezhető is jelenlétük ereje: olyan pozitív energiát és lelkesedést sugároznak, amely képes átjárni és felvidámítani nemcsak ezt a termet, hanem az egész Egyházat és az egész világot.

Ez az oka annak, hogy nem kezdhetem másképp, mint hogy köszönetet mondjak nektek. Köszönet nektek, akik jelen vagytok! Köszönet annak a sok embernek, akik a hosszú, kétéves előkészületi szakaszban – itt, a római egyházban és a világ összes egyházában – odaadóan és szenvedélyesen dolgoztak annak érdekében, hogy mi most itt lehessünk. Szívbéli köszönet Lorenzo Baldisseri bíborosnak, a szinódus főtitkárának, a delegált elnököknek, Sérgio da Rocha bíborosnak, a főrelátornak, Fabio Fabene püspöknek, az altitkárnak, a főtitkárság hivatalnokainak és a segítőknek. Köszönet mindannyiatoknak, szinódusi atyák, férfi és női uditorok, szakértők és tanácsadók; a testvéri delegációknak; a fordítóknak, az énekeseknek, az újságíróknak. Szívbéli köszönet mindnyájatoknak, tevékeny és termékeny részvételetekért.

Külön köszönetet érdemel a két különleges titkár, Giacomo Costa jezsuita atya és Rossano Sala szalézi atya, akik nagylelkűen, szorgalmasan és áldozatosan dolgoztak. Minden erejüket beleadták az előkészítésbe!

Hálás szívvel szeretnék köszönetet mondani a velünk most összeköttetésben lévő fiataloknak, és az összes fiatalnak, akik sokféle úton-módon hallatták hangjukat. Köszönetet mondok nekik, mert tanúskodni akartak amellett, hogy érdemes az Egyház részének érezni magunkat vagy párbeszédet kezdenünk vele; érdemes az Egyházat anyánknak, tanítónak, otthonnak, családnak tartani, mely emberi gyengeségei és a nehézségek ellenére képes felvillantani és átadni Krisztus örökre érvényes üzenetét; érdemes belekapaszkodni az Egyház hajójába, mely a világ kíméletlen viharaiban is mindenkinek menedéket és vendégséget kínál; érdemes elkezdeni meghallgatni egymást; érdemes árral szemben úszni és olyan nagy értékekhez ragaszkodni, mint a család, a hűség, a szeretet, a hit, az áldozat, a szolgálat, az örök élet. A mi feladatunk itt, a szinóduson az, hogy ne hazudtoljuk meg őket, sőt bizonyítsuk be, hogy igazuk van e tanúskodásban: valóban megéri, valóban nem elvesztegetett idő!

És külön is köszönetet mondok nektek, kedves jelenlévő fiatalok! A szinódus előkészítésének hosszú útja ráébresztett bennünket, hogy olyan sokszínű a fiatalok világa, hogy nem lehet azt teljes egészében képviselni, mégis ti minden bizonnyal fontos jele vagytok. Részvételetek örömmel és reménnyel tölt el bennünket!

A szinódus, melyet megélünk, az osztozás időszaka. Ezért szeretnék már rögtön a szinódus legelején arra biztatni mindenkit, hogy bátran és parrésziával beszéljen, vagyis egybekapcsolva szabadságot, igazságot és szeretetet. Az őszinte és áttetsző kritika épít és segít, míg nem teszik ezt a hasztalan fecsegések, pletykák, találgatások és előítéletek.

A bátor beszédhez pedig alázatos hallgatásnak kell társulnia. A fiatalok preszinodális összejövetelén azt mondtam nekik: „Ha a másik olyasmit mond, ami nem tetszik nekem, még jobban rá kell figyelnem, mert mindenkinek joga van ahhoz, hogy meghallgassák, ahogyan mindenkinek joga van ahhoz, hogy beszéljen.” Ez a nyitott hallgatás megkívánja, hogy bátran szólaljunk meg és a világon élő sok fiatal nevében is beszéljünk, akik nincsenek jelen. Ez a hallgatás nyit teret a párbeszédnek. A szinódusnak párbeszédgyakorlatnak kell lennie, főleg azok között, akik részt vesznek rajta. E párbeszéd első gyümölcse az, hogy mindenki megnyílik az újdonságra, arra, hogy módosítsa elképzelését annak fényében, amit másoktól hallott. Ez fontos a szinódus számára! Sokan közületek már megfogalmaztátok felszólalásotok szövegét, mielőtt ide jöttetek – és köszönöm nektek ezt a munkát –, mégis arra biztatlak benneteket, hogy érezzétek magatokat szabadnak, szövegeteket tekintsétek ideiglenes vázlatnak, mely nyitott az esetleges kiegészítések és változtatások előtt, melyeket az éppen zajló szinódus javasolhat nektek. Érezzük magunkat szabadnak arra, hogy befogadjuk és megértsük a többieket, és aztán megváltoztassuk meggyőződéseinket és álláspontjainkat: ez nagy emberi és spirituális érettségnek a jele.

A szinódus a megkülönböztetés egyházi gyakorlása. Az őszinteség a beszédben és a nyíltság a hallgatásban alapvetően fontos feltétele annak, hogy a szinódus megkülönböztetési folyamat legyen. A megkülönböztetés nem egy reklámszlogen, nem egy szervezési technika, és nem is ennek a pápaságnak az egyik divatja, hanem egy belső magatartás, amely egy hitaktusban gyökerezik. A megkülönböztetés az a módszer és egyben az a cél, amelyet magunk elé állítunk: azon a meggyőződésen alapul, hogy Isten tevékenyen jelen van a világ történelmében, az élet eseményeiben, azokban az emberekben, akikkel találkozom, és akik beszélnek hozzám. Ezért az a feladatunk, hogy odahallgassunk arra, amit a Lélek sugall nekünk, gyakran előre kiszámíthatatlan módon és irányokban. A megkülönböztetésnek térre és időre van szüksége. Ezért elrendelem, hogy a munka során, mind a plenáris üléseken, mind a csoportokban, minden öt felszólalás után tartsunk egy kis csöndet – körülbelül három percet –, hogy mindenki oda tudjon figyelni arra, milyen visszhangot keltenek lelkében a hallott dolgok, hogy el tudjon mélyedni és felismerje azt, ami a legmélyebben megérintette. Ez a figyelmes befelé fordulás a kulcsa annak, hogy végig tudjuk járni a felismerés, az értelmezés és az elhatározás útját.

Egy meghallgató és úton lévő Egyház jele vagyunk. A hallgatás magatartása nem korlátozódhat azokra a szavakra, amelyeket egymással váltunk a szinódusi munka során. A szinódus előkészítő szakasza nyilvánvalóvá tette, hogy „hallgatásban adós” Egyház vagyunk a fiatalokkal szemben is, akik gyakran úgy érzik, hogy az Egyház nem érti meg őket a maguk eredetiségében, és ezért nem fogadja el őket úgy, amilyenek valójában, sőt még el is utasítja őket. Ennek a szinódusnak lehetősége, feladata és kötelessége, hogy annak az Egyháznak a jele legyen, amely valóban meghallgat, amely engedi kérdőre vonni magát azoktól, akikkel találkozik, és amelynek nem mindig vannak előre gyártott válaszai. Az az Egyház, amely nem hallgat meg, zártnak bizonyul az újdonságra, Isten meglepetéseire, és nem lehet hiteles, különösen nem a fiatalok előtt, akik elkerülhetetlenül el fognak távolodni, ahelyett, hogy közelednének.

Lépjünk ki az előítéletekből és a sztereotípiákból! A meghallgatás irányában tett első lépés az, hogy megtisztítjuk elménket és szívünket az előítéletektől és a sztereotípiáktól: amikor azt gondoljuk, hogy már ismerjük a másikat, és amit akar, akkor valóban nehezen tudjuk őt komolyan meghallgatni. A nemzedékek közötti kapcsolatok talaján az előítéletek és a sztereotípiák közmondásszerű könnyűséggel eresztenek gyökeret, olyannyira, hogy gyakran észre sem vesszük. A fiatalok hajlamosak a felnőtteket régimódinak tartani; a felnőttek pedig a fiatalokat tapasztalatlannak; azt hiszik, tudják, milyenek a fiatalok, és főleg azt, hogy milyennek kellene lenniük, és hogyan kellene viselkedniük. Mindez komoly akadályt jelenthet a nemzedékek közötti párbeszéd és találkozás előtt. A jelenlévők többsége nem a fiatalok nemzedékéhez tartozik, ezért világos, hogy főleg arra veszélyre kell odafigyelnünk, hogy meghaladott mentális kategóriákkal és sémákkal beszéljünk a fiatalokról. Ha el tudjuk kerülni ezt a veszélyt, akkor hozzájárulhatunk a nemzedékek közötti szövetség lehetővé tételéhez. A felnőtteknek le kellene győzniük azt a kísértést, hogy leértékeljék a fiatalok képességeit és negatívan ítéljék meg őket. Egyszer olvastam, hogy Krisztus előtt 3000-ben említették először ezt a dolgot: az ókori Babilon területén találtak egy anyagkorsót, amelyre az van írva, hogy az ifjúság erkölcstelen, és a fiatalok képtelenek megmenteni a nép kultúráját. Úgy látszik, ez egy régi hagyományunk, nekünk, öregeknek! A fiataloknak pedig azt a kísértést kellene legyőzniük, hogy ne figyeljenek a felnőttekre, és az öregeket „ósdi, elavult unalmas dolognak” tartsák, elfelejtvén azt, hogy botorság mindig a nulláról újrakezdeni akarni, mintha az élet csak velük kezdődne el. Valójában az idősek, testi törékenységük ellenére, mindig a mi emberségünk emlékezete, társadalmunk gyökérzete, civilizációnk „pulzusa” maradnak. Ha megvetjük őket, ha kirakjuk őket, ha tőlünk elszigetelt helyekre zárjuk vagy egyszerűen lekezeljük őket, az annak a jele, hogy megadtuk magunkat a világ mentalitásának, mely belülről emészti fel otthonainkat. Ha elhanyagoljuk azt a tapasztalati gazdagságot, amelyet minden nemzedék örököl és továbbad a következőnek, az egyenlő az önpusztítással.

Egyfelől tehát határozottan le kell győzni a klerikalizmus mételyét. A meghallgatás és a sztereotípiákból való kilépés ugyanis erős ellenszer is a klerikalizmus veszélyével szemben, amelynek egy ilyen gyűlés, mint a mienk, elkerülhetetlenül ki van téve, saját egyéni szándékainkon túl. Ez a hivatás elitista és kizárólagos szemléletéből fakad, mely a kapott szentséget inkább gyakorolandó hatalomként, s nem ingyenesen és nagylelkűen felkínálandó szolgálatként fogja fel; és ez oda vezet, hogy azt gondoljuk: egy olyan csoporthoz tartozunk, amely birtokolja az összes választ, és nincs többé szüksége semmit sem meghallgatni és megtanulni, vagy csak színleli a meghallgatást. A klerikalizmus perverzió, és sok bajnak a gyökere az Egyházban: ezekért alázatosan bocsánatot kell kérnünk, és főképpen meg kell teremtenünk annak feltételét, hogy ne ismétlődjenek meg.

Másfelől viszont meg kell szabadulnunk az önelégültség vírusától és a sok fiatalra jellemző elsietett következtetésektől. Egy egyiptomi közmondás úgy tartja: „Ha nincs a házadban öreg, vásárolj egyet, mert szükséged lesz rá!” Mindannak megtagadása és elvetése, amit átadtak nekünk a századok folyamán, csak veszélyes eltévelyedéshez vezet, ami sajnos veszélyezteti az emberiséget; olyan kiábránduláshoz vezet, amely egész nemzedékek szívét lepte el. Az emberi tapasztalatok felhalmozás a történelem folyamán a legértékesebb és legmegbízhatóbb kincs, amelyet egyik nemzedék a másiktól örököl. Sosem feledkezve meg az isteni kinyilatkoztatásról, amely megvilágítja a történelmet és létünket, és értelmet ad nekik.

Fivéreim és nővéreim, a szinódus ébressze fel szívünket! Úgy tűnik, hogy a mostani kor, az Egyházé is, tele van fáradtsággal, nehézségekkel, terhekkel. Hitünk azonban azt mondja, hogy ez a kor kairosz is, vagyis kedvező idő, amelyben az Úr elénk jön, hogy szeressen bennünket és meghívjon az élet teljességére. A jövő nem fenyegetés, melytől félnünk kell, hanem olyan idő, amelyet az Úr megígér, hogy megtapasztalhassuk a közösséget ővele, testvéreinkkel és az egész teremtett világgal. Újra rá kell találnunk reményünk indokaira, és főképpen az a feladatunk, hogy átadjuk azokat a fiataloknak, akik szomjazzák a reményt; miként azt világosan megállapította a II. vatikáni zsinat: „Joggal hihetjük, hogy az emberiség jövője azok kezében van, akik a következő nemzedékeknek indokokat tudnak átadni az életre és a reményre” (Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 31).

A nemzedékek közötti találkozás rendkívül termékeny lehet a reménykeltés szempontjából. Ezt tanítja nekünk Joel próféta abban a mondásában, amelyet – preszinodális gyűlésükön a fiatalokat is emlékeztettem rá – korunkra vonatkozó próféciának tartok: „Az öregek álmodnak majd, az ifjak pedig látomásokat látnak” (Joel 3,1), és jövendölni fognak.

Nincs szükség szofisztikált teológiai érvekre annak bizonyítására, hogy segítenünk kell a mai világot Isten országa felé haladni, hamis remények nélkül, és anélkül, hogy csak romokat és bajokat látnánk. Szent XXIII. János pápa ugyanis, amikor olyan emberekről beszélt, akik a tényeket kellő objektivitás és megfontolt ítéletalkotás nélkül ítélik meg, kijelentette: „Az emberi társadalom mai körülményei között az ilyenek nem tudnak mást látni, csak romokat és bajokat; azt hajtogatják, hogy korunk a megelőző századokhoz képest sokkal rosszabb; és egészen odáig jutnak, hogy úgy tesznek, mintha semmit sem tanulhatnának a történelemből, az élet tanítómesterétől” (Beszéd a II. vatikáni zsinat ünnepélyes megnyitóján, 1962. október 11.).

Tehát ne engedjétek, hogy megkísértsenek benneteket a „vészpróféciák”, ne pazaroljátok erőiteket „kudarcok számbavételére és keserűségek felhánytorgatására”, szegezzétek szemeteket a jóra, amely „gyakran nem csap zajt, nem lesz blogok témája és nem kerül újságok címlapjára”, és ne ijedjetek meg „Krisztus testének sebeitől, melyeket mindig a bűnök és nemritkán az Egyház gyermekei okoznak” (vö. Beszéd az újonnan kinevezett püspököknek, a Püspöki Kongregáció és a Keleti Egyházak Kongregációja által szervezett tanfolyam résztvevőihez, 2018. szeptember 13.).

Tehát kötelezzük el magunkat, hogy igyekszünk „a jövőt látogatni”, és nemcsak egy dokumentumot akarunk e szinódussal kiadatni – amelyet általában kevesen olvasnak el és sokan kritizálnak –, hanem főleg konkrét lelkipásztori elhatározásokra akarunk jutni, amelyek képesek megvalósítani magának a szinódusnak a célját, vagyis azt, hogy álmokat keltsen, próféciákra és látomásokra ösztönözzön, reményt ébresszen, bizakodásra késztessen, sebeket gyógyítson, kapcsolatokat szőjön, újra felkeltse a remény hajnalát, segítsen tanulni egymástól, és olyan pozitív képzeletvilágot építsen, amely megvilágítja az elmét, felmelegíti a szívet, visszaadja az erőt a kéznek, és egy olyan jövő meglátására inspirálja a fiatalokat – kivétel nélkül az összes fiatalt –, amelyet az evangélium öröme tölt be. Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír