Január 3-án a Szentatya folytatta a szentmiséről elkezdett katekézissorozatát. Ezúttal a mise eleji bűnbánati cselekményről elmélkedett. Ferenc pápa katekézisének fordítását teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Folytatjuk az eucharisztikus ünneplésről megkezdett katekéziseket. Ma a bevezető szertartások keretében a bűnbánati cselekményt vesszük szemügyre. 
Józanságában a bűnbánati cselekmény elősegíti azt a magatartást, amelyet fel kell vennünk a szent misztériumok méltó megünnepléséhez, vagyis el kell ismernünk bűneinket Isten és testvéreink előtt, el kell ismernünk, hogy bűnösök vagyunk. A pap felhívása az egész imádkozó közösséghez szól, mert mindnyájan bűnösök vagyunk. Mit adhat az Úr annak, akinek szíve már tele van önmagával, saját sikerével? Semmit, mert az öntelt képtelen a megbocsátás befogadására, tele van, mint az ő elképzelt igazságossága. Gondoljunk csak a farizeusról és vámosról szóló példabeszédre, amelyben csak az utóbbi – a vámos – tér haza megigazultan, vagyis bűnei bocsánatával (vö. Lk 18,9–14). Aki tudatában van saját nyomorúságainak, és alázattal lesüti szemét, az érzi önmagán Isten irgalmas tekintetét. Tapasztalatból tudjuk, hogy csak az számíthat megértésre és bocsánatra mások részéről, aki képes elismerni botlásait és bocsánatot kérni értük.

Ha csendben meghallgatjuk lelkiismeretünk hangját, az lehetővé teszi annak felismerését, hogy gondolataink távol vannak Isten gondolataitól, szavaink és cselekedeteink pedig gyakran világiasak, vagyis az evangéliummal ellentétes döntések vezérlik őket. Ezért a mise elején elvégezzük közösségileg a bűnbánati cselekményt, mégpedig általános bűnvallomással, amelyet egyes szám első személyben mondunk. Mindenki megvallja Istennek és testvéreinek, hogy „sokat vétkeztem gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással”. Igen, mulasztással is, vagyis elmulasztottuk megtenni a jót, amit megtehettünk volna. Gyakran jónak gondoljuk magunkat, mert – azt mondjuk – „senkinek sem ártottam”. Valójában azonban nem elég nem ártani felebarátainknak, hanem a jó megtétele mellett kell döntenünk, meg kell ragadnunk a kedvező alkalmakat, s ezáltal szépen tanúsítani, hogy Jézus tanítványai vagyunk. Érdemes hangsúlyozni, hogy bűnös voltunkat mind Istennek, mind a testvéreknek megvalljuk. Ez segít megértenünk a bűn nagyságát: miközben elszakít Istentől, a testvéreinktől is eltávolít, és megfordítva. A bűn elvág: elvágja a kapcsolatot Istennel, elvágja a kapcsolatot testvéreinkkel, elvágja kapcsolatainkat a családban, a társadalomban, a közösségben. A bűn mindig elvág, elszakít, eltávolít.

Az ajkunkkal kimondott szavakat a mellverés mozdulata kíséri: elismerem, hogy saját hibámból és nem másokéból vétkeztem. Gyakran megesik ugyanis, hogy félelemből vagy szégyenből másokra mutogatunk, másokat hibáztatunk. Nem könnyű elismerni, hogy bűnösök vagyunk, de jót tesz nekünk, ha őszintén megvalljuk. Megvallani a saját bűneinket. Emlékszem egy anekdotára, amelyet egy öreg misszionárius mesélt el egy asszonyról, aki elment gyónni: elkezdte sorolni férje bűneit, aztán folytatta anyósának a bűneivel, aztán a szomszédjaiéval. Egy ponton megkérdezte a gyóntató: „Asszonyom, befejezte? Nagyszerű, befejezte a többiek bűneinek felsorolását, most pedig kezdje mondani a sajátjait!” Tehát a saját bűneinket mondjuk!

A bűnvallomás után kérjük a Boldogságos Szűz Máriát, az angyalokat és a szenteket, hogy imádkozzanak az Úrnál értünk. Itt is megmutatkozik a szentek közösségének értéke: vagyis e „barátainknak és példaképeinknek” (prefáció november 1-jén) a közbenjárása támogat minket utunkon az Istennel való teljes közösség megvalósulásáig, amikor a bűn végérvényesen megsemmisül.

A „Gyónom”-on kívül más megfogalmazásokat is lehet használni a bűnbánati cselekményre, így például: „Urunk, könyörülj rajtunk. / Mert vétkeztünk ellened. / Urunk, mutasd meg nekünk irgalmasságodat. / És add meg nekünk az üdvösséget” (vö. Zsolt 123,3; 85,8; Jer 14,20). Különösen vasárnap végezhető a víz megáldása és a szenteltvízzel való meghintés keresztségünk emlékére (vö. RMÁR, 51), ami az összes bűnünket eltörli. Arra is van lehetőség, hogy a bűnbánati cselekmény részeként a Kyrie eleisont énekeljük: ezzel az ősi görög kifejezéssel az Úrhoz (Kyrios) kiáltunk, és irgalmáért esedezünk (uo., 52).

A Szentírás ragyogó példákat nyújt „bűnbánó” emberekre, akik egy bűn elkövetése után magukba szállva bátorságot találnak arra, hogy levegyék álarcukat és megnyíljanak a szívet újjáteremtő kegyelem előtt. Gondoljunk Dávid királyra és a neki tulajdonított szavakra a zsoltárban: „Könyörülj rajtam, Istenem, hiszen irgalmas és jóságos vagy, mérhetetlen irgalmadban töröld el gonoszságomat!” (Zsolt 51,3). Gondoljunk az apjához hazatérő tékozló fiúra; vagy a vámos könyörgésére: „Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz!” (Lk 18,13). Gondolhatunk akár Szent Péterre, Zakeusra vagy a szamariai asszonyra. Megmérettetni az agyag törékenységével, melyből gyúrtak minket, olyan tapasztalat, amely megerősít minket: miközben számot vetünk gyengeségünkkel, szívünk megnyílik és Isten irgalmáért esedezik, mely átalakít és megtérít minket. Ez az, amit teszünk a bűnbánati cselekményben a mise elején.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: ANSA

Magyar Kurír