A szentmise olvasmányai arra emlékeztetnek, hogy nem a halálnak, hanem a feltámadásnak születtünk. „A mi hazánk a mennyben van” (Fil 3,20), írja Szent Pál a szentleckében; az utolsó napon feltámadunk, mondja Jézus az evangéliumban (vö. Jn 6,40). Az olvasmányban a feltámadás gondolata Júdás Makkabeust „szép és nemes” tettre ösztönzi (2Mak 12,43). Mi is feltehetjük magunknak a kérdést: Mit sugalmaz számomra a feltámadás gondolata? Hogyan válaszolok a feltámadásra szóló hívásomra? – hangzott el Ferenc pápa homíliájában.

A Szentatya kifejtette: az első segítség Jézustól érkezik, aki az evangéliumban ezt mondja: „aki tehát hozzám jön, azt nem dobom ki” (Jn 6,37). Íme, a meghívás: „Jöjjetek hozzám” (vö. Mt 11,28). Az élő Jézushoz menni annyit jelent, hogy beoltjuk magunkat a halál ellen, az attól való félelem ellen, hogy mindennek vége. Jézushoz menni: magától értetődő és általános spirituális buzdításnak tűnhet. Tegyük konkréttá ezt a felhívást, kérdéseket feltéve magunknak: Ma az irodában, amikor az ügyeket intéztem, közeledtem-e az Úrhoz, folytattam-e vele párbeszédet? Akikkel találkoztam, Jézus elé vittem-e imáimban, vagy mindent csak úgy végeztem, hogy saját gondolataimba merültem, örülve annak, ami jól sikerült, és panaszkodva azért, ami nem ment jól? Vagyis úgy élek-e, hogy az Úr felé megyek, vagy magam körül forgok? Mi az iránya az utamnak? Csak arra törekszem-e, hogy jó benyomást keltsek, hogy megőrizzem szerepemet, időmet és élettereimet, vagy az Úr felé megyek? Jézus mondata robbanásszerű: aki hozzám jön, azt nem dobom ki. Mintha azt mondaná, hogy arra a keresztényre, aki nem megy hozzá, kidobás vár. Aki hisz, annak számára nincs középút: nem lehet valaki Jézusé, aki közben maga körül forog. Aki Jézusé, úgy él, hogy kilép önmagából, és Jézus felé tart.

Az egész élet kilépés – hangsúlyozta a pápa. – Az anyaméhből jövünk a világra, a gyermekkorból átlépünk a serdülőkorba, onnan a felnőttkorba és így tovább, amíg el nem távozunk ebből a világból. Ma, miközben azokért bíborosokért és a püspökökért imádkozunk, akik kiléptek ebből az életből, hogy találkozzanak a Feltámadt Krisztussal, nem felejthetjük el a legfontosabb és legnehezebb kilépést, ami értelmet ad a többinek: amikor önmagunkból lépünk ki. Csak önmagunkból kilépve nyitjuk ki az Úrhoz vezető kaput. Kérjük a kegyelmet: „Uram, szeretnék hozzád jönni a mindennapok útjai s útitársai által. Segíts, hogy kilépjek önmagamból, hogy találkozzam veled, aki az élet vagy!”

Ferenc pápa második gondolatát a Makkabeusok második könyvéből vett olvasmányhoz fűzte. Júdás Makkabeus nemes tettet hajtott végre (gyűjtést rendezett, hogy a pénzért engesztelő áldozatot mutassanak be a halottakért). „Meg volt győződve, hogy akik jámborságban halnak meg, azokra nagy jutalom vár” (2Mak 12,45). A könyörületesség csodálatos jutalmakat eredményez, a mások iránt érzett könyörületesség kitárja az örökkévalóság kapuit – mondta a Szentatya. – Lehajolva a szükséget szenvedőkhöz, hogy szolgáljuk őket, a mennyország előszobájának ajtaján kopogtatunk. Ha ugyanis – ahogy Szent Pál emlékeztet – „a szeretet nem szűnik meg soha” (1Kor 13,8), akkor a szeretet az a híd, ami összeköti a földet az éggel. Feltehetjük a kérdést, hogy ezen az úton haladunk-e előre. Megrendít-e egy szükséget szenvedő helyzete? Tudok-e könnyet ejteni azért, aki szenved? Imádkozom-e azokért, akikre senki sem gondol? Segítek-e valakinek, aki semmivel sem tudná viszonozni? Ez nem álszent jótékonykodás, nem aprópénzre váltott karitatív tevékenység; ezek az élet, a feltámadás kérdései – emelte ki a pápa.

A harmadik ösztönzést Szent Ignác tanításából vette Ferenc pápa. A jezsuita rend alapítója azt javasolja, hogy egy fontos döntés meghozatala előtt képzeljük el, hogy Isten előtt állunk az idők végezetén. Az ebben a perspektívában meghozott döntések jó irányba mutatnak, mert a feltámadáshoz közelítenek, amely az élet értelme és célja – szögezte le a Szentatya. – Mint ahogy az indulást a célvonaltól számítjuk, a magvetést a betakarítás után értékeljük, így az életet is végéből, végcéljából kiindulva ítéljük helyesen. „Mérlegeljem és fontolgassam, hogyan is érzem majd magam az ítélet napján. Gondoljam meg milyen módon szeretném akkor, hogy döntöttem volna a mostani ügyben. Azt a szabályt, melyet akkor szeretném, hogy megtartottam volna, tartsam meg most” – írja Szent Ignác (Lelkigyakorlatok, 187). Hasznos gyakorlat, hogy az Úr szemével nézzük a valóságot, ne csak a saját szemünkkel. Vessük tekintetünket a jövőbe, tekintsünk a feltámadásra, ne csak a mára, ami elmúlik. Hozzunk olyan döntéseket, amelyek az örökkévalóság, a szeretet ízét hordozzák magukban – buzdított a pápa.

Kilépek-e magamból mindennap, hogy az Úrhoz menjek? A szükséget szenvedők irányában érzek-e könyörületet, segítem-e őket gesztusaimmal? Isten előtt hozom-e meg fontos döntéseimet? Hagyjuk, hogy e három kérdés közül legalább az egyik tettre ösztönözzön bennünket. Jobban összhangban leszünk Jézus kívánságával, amelyet a mai evangéliumi szakasz fejez ki: semmit ne veszítsen el abból, amit az Atya adott neki (vö. Jn 6,39). A világ oly sok hangja között, amelyek miatt elveszítjük a lét értelmét, hangoljuk rá magunkat a feltámadt és élő Jézus akaratára: így a mából a feltámadás hajnalát készítjük elő – hangzott el ferenc pápa homíliájában.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír