Február 22-én délelőtt, Szent Péter apostol székfoglalásának ünnepén a Szentatya a Szent Péter-bazilikában mutatott be szentmisét, amely a Római Kúria jubileumához kapcsolódott. Homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

A VI. Pál teremben reggel kezdődő ünnepség után Ferenc pápa maga is az alkalmazottakhoz csatlakozva vonult a Szent Péter téren át a bazilikába.

* * *

Szent Péter apostol székfoglalásának liturgikus ünnepén gyűltünk egybe mint a Római Kúria, a Vatikánvárosi Állam Kormányzósága és a Szentszékhez kapcsolódó intézmények szolgáló közössége. Áthaladtunk a szent kapun, és ide érkeztünk Péter apostol sírjához, hogy megvalljuk hitünket; és ma Isten szava különösképpen megvilágítja gesztusainkat.

Ebben a pillanatban az Úr Jézus mindannyiunknak elismétli a kérdést: „Ti mit mondotok, ki vagyok?” (Mt 16,15). Ez egy világos és egyenes kérdés, nem lehet kitérni előle, nem lehet semlegesnek maradni előtte, és nem lehet elhalasztani vagy másra hárítani a választ. De ennek a kérdésnek nincs semmilyen bántó, vallató jellege, sőt, tele van szeretettel! Egyetlen mesterünk szeretetével, aki ma arra hív, hogy megújítsuk beléje vetett hitünket, hogy elismerjük őt Isten Fiának és életünk urának. Az első meghívott személy hitének megvallására Péter utóda, akinek az a feladata, hogy megerősítse testvéreit (vö. Lk 22,32).

Képgaléria – klikk a képre!

Engedjük, hogy a kegyelem ismét átjárja szívünket a hitre, és megnyissa ajkunkat a hit megvallására, és így elnyerjük az üdvösséget (vö. Róm 10,10). Azonosuljunk tehát Péter szavaival: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Gondolatunk és tekintetünk Jézus Krisztusra legyen irányítva, hiszen ő a kezdete és vége az egyház minden tevékenységének. Ő az alap, és senki sem vethet másikat (1Kor 3,11). Ő a „szikla”, akire építenünk kell. Erre emlékeztet Szent Ágoston találó szavakkal, amikor azt írja, hogy az egyház, bár a történelem viharai megrengetik és tépázzák, „nem dől össze, mert sziklára [pietra] épült, ahonnan Péter származtatja nevét. Nem a szikla veszi nevét Pétertől, hanem Péter veszi a sziklától; ahogyan a Krisztus név nem a kereszténytől [krisztusitól] ered, hanem a keresztény név ered Krisztustól. […] A szikla Krisztus, amelynek alapjára Péter is építtetett” (In Joh 124,5: PL 35,1972).

Ebből a hitvallásból fakad mindannyiunk azon kötelessége, hogy megfeleljen Isten hívásának. A pásztoroktól mindenekelőtt az kívántatik meg, hogy maga Isten legyen a példaképük, aki gondját viseli nyájának. Ezekiel próféta bemutatta, miként cselekszik Isten: az elveszett bárányt megkeresi, az eltévedtet visszavezeti, a sebesültet bekötözgeti, a gyengélkedőt ápolgatja (vö. Ez 34,16). Ez a magatartás a határt nem ismerő szeretet jele. Hűséges, állandó, feltétlen odaadás, hogy a leggyengébbek mindegyikét elérje az ő irgalma. De azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Ezekiel próféciája annak megállapításából indul ki, hogy Izrael pásztorai nem látják el megfelelően feladatukat. Ezért nekünk is jót tesz, akik arra hívattunk, hogy pásztorok legyünk az egyházban, ha engedjük, hogy Istennek, a Jó Pásztornak az arca megvilágosítson, megtisztítson, átalakítson, és teljesen megújítva küldetésünknek visszaadjon minket. Hogy munkakörnyezetünkben is erős pasztorális érzést érezzünk, ápoljunk és gyakoroljunk, mindenekelőtt azok irányában, akikkel nap mint nap találkozunk. Hogy senki se érezze, hogy elhanyagolják vagy rosszul bánnak vele, hanem mindenki megtapasztalhassa, főleg itt, a Jó Pásztor igyekvő gondoskodását.

Arra kaptunk meghívást, hogy Isten munkatársai legyünk egy ennyire alapvető és egyedülálló vállalkozásban, abban, hogy létünkkel tegyünk tanúságot az átformáló kegyelem erejéről és a megújító Lélek hatalmáról. Engedjük, hogy az Úr megszabadítson minket minden kísértéstől, amely eltávolít küldetésünk lényegétől, és hogy újra felfedezzük az Úr Jézusba vetett hit megvallásának szépségét. A szolgálathoz való hűség jól kapcsolódik az irgalmassághoz, amelyet szeretnénk másokkal megtapasztaltatni. A Szentírásban egyébként a hűség és az irgalom elválaszthatatlan szópár. Ahol jelen van az egyik, ott van a másik is, és épp kölcsönösségükben, egymást kiegészítő voltukban lehet meglátni a Jó Pásztor jelenlétét. Az a hűség kívántatik meg tőlünk, hogy Krisztus szívével cselekedjünk. Amint Szent Péter apostol szavaiból hallottuk, a nyájat „buzgó odaadással” kell legeltetnünk, és mindenki „példaképévé” kell válnunk. Ily módon „ha majd megjelenik a legfőbb Pásztor”, elnyerhetjük „a dicsőség hervadhatatlan koszorúját” (1Pét 5,1–4).

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: CTV, ANSA, L’Osservatore Romano

Magyar Kurír