A lourdes-i Szűzanya napján, február 11-én ünnepli az Egyház a betegek világnapját. Ez alkalomból a pápa minden évben üzenetet intéz a hívekhez. Idei üzenetének témája: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” (Mt 10,8).

Kedves Testvérek!

„Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” (Mt 10,8). E szavakkal küldi Jézus az apostolokat az evangélium hirdetésére, hogy Isten országa az adakozó szeretet tettei által terjedjen.

A betegek 27. világnapja alkalmából, amely ünnepélyes keretek között 2019. február 11-én Kalkuttában veszi kezdetét, az Egyház mint édesanya arra emlékezteti gyermekeit, különösen is a betegeket, hogy az ajándékozás ingyenes gesztusai – mint az irgalmas szamaritánus cselekedete – jelentik az evangelizáció leghitelesebb módját. A betegápolás szaktudást és gyengédséget igényel, ugyanakkor spontán és egyszerű gesztusokra is szüksége van, amelyek teljesen ingyenesek, mint például egy simogatás, amelyek segítségével tudtára adhatjuk a másik embernek, hogy ő értékes számunkra.

Az élet Isten ajándéka, ahogy Szent Pál apostol is int bennünket: „mid van, amit nem kaptál?” (1Kor 4,7). Mivel ajándék, életünket sem tekinthetjük egyszerűen a tulajdonunknak vagy egy birtokolható tárgynak, különösen nem az orvostudomány és a biotechnológia eredményeit látva, amelyek az embert könnyen arra csábíthatják, hogy engedjen a kísértésnek, és manipulálja az „élet fáját” (Ter 3,24).

A selejtezés és az érzéketlenség kultúrájával szembesülve haladéktalanul rá szeretnék mutatni arra, hogy az odaadás modelljének kihívást kell jelentenie az individualizmus és a mai össztársadalmi pazarlás számára azért, hogy előmozdíthassa a népek és kultúrák között az együttműködés lehető legszélesebb spektrumának kialakulását. A dialógus mint az odaadás szükséges előfeltétele megnyitja az emberi fejlődés és növekedés előtt a szükséges kapcsolatokat, amelyek így áttörhetik a társadalomban már begyakorlottnak, hagyományosnak számító hatalomgyakorlási formák kereteit. Az odaadás nem azonos az ajándékozással, csak akkor nevezhetünk egy gesztust odaadásnak, ha valaki saját magát is átadja benne: épp ezért nem korlátozódhat a tulajdon vagy bármely más tárgy egyszerű átadására. Az odaadás épp abban különbözik az egyszerű ajándékozástól, hogy az ember saját magát tárja fel benne, és kifejezi, hogy a másik emberrel kapcsolatba kíván lépni. Az odaadás mindenekelőtt egymás kölcsönös elismerése, ami a társadalmi kötődés nélkülözhetetlen ismertetőjele. Az odaadásban visszatükrözzük Isten szeretetét, amely abban érte el csúcspontját, hogy Jézus, az Isten Fia emberré lett és kiáradt ránk a Szentlélek.

Minden ember szegény, rászoruló és szükséget szenvedő. Amikor megszületünk, az élethez szükségünk van szüleink gondoskodására, és életünk egyetlen szakaszában sem lehetséges, hogy teljesen függetlenedjünk másoktól és lemondjunk a segítségükről, senki sem tudja teljesen levetni magáról a kiszolgáltatottság kötelékeit. Mindez annak az állapotnak a sajátossága, amelyet „teremtettségnek” nevezünk. Ennek az igazságnak az őszinte felismerése segít minket, hogy alázatosak maradjunk és bátran gyakoroljuk a szolidaritást mint az élethez szükséges nélkülözhetetlen erényt.

Ez a felismerés felelős és felelősségtudatot ébresztő cselekvésre indít minket, egy olyan értéket szem előtt tartva, amely egyszerre egyéni és társadalmi is. Amikor az ember saját magát nem mint önálló és önmagába záródó világot szemléli, hanem mint egy olyan lényt, amely természeténél fogva szorosan kapcsolódik másokhoz, akiket kezdettől fogva testvérének tart, akkor válik lehetségessé a szolidáris és a közjóra irányuló cselekvés. Ne féljünk beismerni azt, hogy szükséget szenvedők vagyunk, és képtelenek arra, hogy mindent biztosítsunk magunknak, amire szükségünk van, mert egyedül és kizárólag a saját erőnkre támaszkodva nem tudjuk legyőzni a korlátainkat. Ne féljünk ettől a felismeréstől: Isten saját magát megalázta Jézusban (vö. Fil 2,8), és lehajolt hozzánk, lehajol szegénységünkhöz, hogy segítsen minket – megajándékozva mindazzal, amit magunktól soha sem érhetünk el.

Ezen ünnepélyes világnap kezdetén örömmel és csodálattal tekintek Indiában Kalkuttai Teréz anyára, úgy mint az irgalmasság példaképére, aki a szegények és a betegek számára megtapasztalhatóvá tette Isten szeretetét. Ahogyan a szentté avatásán mondtam: „Teréz anya egész létezésével az isteni irgalmasság nagylelkű szétosztója volt, aki mindenkinek a szolgálatára állt az emberi élet befogadása és védelmezése által, legyen szó a meg nem született vagy a magára hagyott és kiselejtezett életről. (…) Lehajolt a teljesen legyengült, az út szélén meghalni hagyott emberekhez, elismerte Istentől kapott méltóságukat. Felemelte hangját a világ hatalmasai előtt, hogy ismerjék be vétkességüket az épp általuk teremtett szegénységből fakadó bűncselekményekben. A bűncselekményekben! Számára az irgalmasság volt az a »só«, amely megízesítette minden tettét, és az a »fény«, amely beragyogta mindazok sötétségét, akiknek már könnyük sem maradt, hogy sírjanak szegénységük és szenvedésük miatt. Az ő missziója a városok és az emberi létezés peremterületein úgy áll ma is előttünk, mint beszédes tanúságtétel Istennek a szegények legszegényebbjeihez való közelségéről. ” (Homília, 2016. szeptember 4.).

Szent Teréz anya segít minket abban, hogy megértsük: a cselekvés egyetlen kritériuma az önként adott szeretet kell, hogy legyen, tekintet nélkül nyelvre, kultúrára, bőrszínre vagy vallásra. Az ő példája arra indít minket, hogy az öröm és a remény új horizontjait nyissuk meg a rászoruló emberiségnek, különösen is a szenvedőknek, akiknek megértésre és gyengédségre van szükségük.

Az emberi cselekvés ingyenessége a kovász az önkéntesek számára, akiknek szolgálata nagy fontossággal bír a szociális és betegápolási szektorban, és ékes módon utánozza az irgalmas szamaritánus lelkiségét. Megköszönöm azon önkéntes szervezetek munkáját, akik a betegek szállításával, elsősegéllyel, vér-, szövet- és szervadományozás koordinálásával foglalkoznak, és bátorítom őket. Ennek a munkának különleges terepe – ahol jelenlétetek különösen is tükrözi az Egyház figyelmét – a betegek jogainak védelme, mindenekelőtt azoké, akik speciális ellátást igényelnek betegségük miatt. Ez az önkéntes szolgálat, amelyet a kórházakban és az otthonápolás területén végeztek, és ami a testi ápolástól egészen a lelki-spirituális támogatásig terjed, alapvető jelentőségű. Sok beteg, egyedülálló és idős embernek, akik pszichés és mozgásszervi problémákkal küzdenek, ez nagy hasznára szolgál. Arra hívlak titeket, hogy továbbra is legyetek jelei az Egyháznak e szekularizált világban. Az önkéntes segítő önzetlen barát, akivel a beteg megoszthatja gondolatait és érzéseit, aki odafigyelésével segíti őt, hogy az ápolás passzív alanyából egy kölcsönös viszony aktív résztvevőjévé és szereplőjévé váljon, új reményt nyerjen, és képessé váljon a terápia elfogadására. Az önkéntes a szolgálatával értékeket, magatartásmintákat és olyan életformát ad tovább, amelynek középpontjában az adás kovásza áll. Így kap az ápolás emberi arcot.

Az önzetlenség dimenziójának mindenekelőtt a katolikus egészségügyi intézményeket kell áthatnia, mivel azok tevékenysége az evangéliumi magatartás alapján áll, működjenek akár a világ fejlettebb, akár a szegényebb vidékein. A katolikus intézményeknek a szolidaritást és az önzetlenséget kell megvalósítaniuk, válasznak kell lenniük a profit mindenáron való hajszolásának, az „adok, hogy adj”, a kizsákmányolás logikájára, ami nem veszi figyelembe az embert.

Arra hívlak mindnyájatokat, hogy mozdítsátok elő az önátadás és az önzetlenség civilizációját, amihez elengedhetetlen, hogy legyőzzük a profitorientált gondolkodásmódot és a selejtezés kultúráját. A katolikus intézmények nem válhatnak az üzleti folyamatok áldozatává, fontosabbnak kell tartaniuk az emberekről való gondoskodást, mint a profitot. Mind jól tudjuk, hogy az ember egészsége kapcsolatokra épül, emberi kapcsolatoktól függ, és bizalomra, barátságra, szolidaritásra van szüksége. Ez olyan érték, amelynek teljességét akkor tapasztalja meg az ember, ha megosztja másokkal. Az öröm, ami az önzetlen adást kíséri, jele a keresztény ember egészségének.

Mindnyájatokat Máriára bízom, aki Salus Infirmorum, a Betegek Gyógyítójára. Ő segítsen minket, hogy azokat az adományokat, amelyeket a dialógus és a kölcsönös elfogadás szellemében elnyerünk, megosszuk egymással; segítsen, hogy mint testvérek éljünk, hogy mindegyikünk a másik szükségleteit is szem előtt tartsa, nagylelkűen, szívből adjon és így megtapasztalja az önzetlen adományozás örömét. Nagy szeretettel biztosítlak mindnyájatokat arról, hogy imádságban közel vagyok hozzátok, és szívből adom apostoli áldásomat.

Vatikán, 2018. november 25., 
Krisztus, a Mindenség Királyának főünnepén

Ferenc

Forrás: MKPK Sajtószolgálat

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír