Az irgalmasság morális és pszichológiai aspektusait taglaló előadásokkal, valamint fórumbeszélgetésekkel folytatódtak január 26-án az Országos Lelkipásztori-Teológiai Napok Egerben, az Érseki Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet kápolnájában.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Hogyan lehet, hogy akik imádkoznak, akik terepen dolgoznak, azok tudják, mi az irgalom, de a teológusok mégis sok esetben elfeledkeznek róla? – tette fel a kérdést a második nap első előadója, Papp Miklós görögkatolikus parókus Ferenc pápa azon gondolatára utalva, miszerint a teológiából hiányzik az irgalom szó. A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanára éppen ezért ikonok segítségével az irgalmasság fogalmát, valamint annak az életünkben és Isten cselekedeteiben való megmutatkozását járta körül Irgalom a tett után – és előtt címmel tartott előadásában.

Az irgalmasság nem lenézés, látszólagos megbocsátás, hatalomszövés, a másik kiskorúsítása, a dolgok felett való szemet hunyás – fogalmazott Papp Miklós –, hiszen ez mind csak úgynevezett pszeudo-irgalom, ami azt hiteti el velünk, hogy helyesen, irgalmasságot gyakorolva megtettük a dolgunk. Az igazi irgalmasság a Szentháromságon belüli szeretet felénk fordulása, illetve maga Jézus Krisztus, aki az egyedüli és mindenkire végérvényesen vonatkozó irgalom, s akit semmilyen morális szabály vagy törvény nem tud felülmúlni.

Tudatosítanunk kell, hogy Isten irgalmassága mindent megelőz – hangsúlyozta. Ez nincs kiszolgáltatva tetteinknek, nem egy válasz azokra. A bűnben való mélyponton is Isten kegyelme siet elénk, a nulladik lépést az Ő irgalmassága teszi meg, hogy ezt követően a bűnös megtehesse az elsőt. Isten ugyanis nem a tetteinket, a teljesítményünket nézi, hanem elválasztja a bűnt a bűnöstől – nem azonosítja a kettőt, hanem csakis a személy méltóságát nézi. A bűnben való elesettségből ez reményt ad a továbbhaladásra, hiszen Isten irgalmasságának célja az egyén talpra állítása, a személy gyógyítása, tökéletesítése. Ez a tökéletesítés azonban nem hiba nélküli életet, hanem az Istennel és embertársainkkal való szeretetteljes együttműködést kell, hogy jelentsen.

A nap második előadásában Papp Miklós a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola két pszichológusával, Kézdy Anikóval és Somogyiné Petik Krisztinával az irgalmasságnak a család működésében való megnyilvánulását taglalta. Ennek során a házastársakkal, a gyermekekkel és a tágabb családdal való kapcsolatban felmerülő nehézségeket, illetve az irgalmasságnak az azokra adott válaszait vizsgálták meg. Mint hangsúlyozták, minden esetben fontos a problémák hátterének felismerése és tudatosítása, illetve ezek tükrében a másik irányában tanúsított megfelelő magatartás, amely többek között magában foglalja az elfogadást, az elvárásokról való lemondást, a személyes és bizalomteljes kommunikációt és a határok tiszteletben tartását.

Az irgalmasságot azonban nem csupán ebben a három kapcsolatban kell gyakorolnunk, hanem egy negyedikben, az önmagunkkal való kapcsolatban is – emelték ki az előadók, majd hozzátették: Azért sem lehet elhanyagolni ezt a területet, mert a keresztény embernek a legtöbb problémát az önszeretet és az önmegbocsátás okozza. Ennek helyes kezeléséhez két dolgot kell elfogadnunk: egyrészt azt, hogy mindannyian Isten képére vagyunk teremtve, másrészt pedig, hogy nem lehetünk irgalmasok másokhoz, amíg magunkhoz nem vagyunk azok.

Az irgalmasság gyakorlásakor azonban soha ne feledjük: mindannyian irgalomra szorulunk, Isten azonban folyamatosan küzd értünk, a Seregek Ura soha nem mond le rólunk – zárták gondolataikat az előadók.

A délután különböző fórumbeszélgetésekkel folytatódott, amelyeknek keretén belül az ima, a betegpasztoráció, a karitatív segítségnyújtás, a gyász, valamint a gyónás és lelkivezetés irgalmassággal való kapcsolatával foglalkoztak a résztvevők. Orosz Atanáz, a Miskolci Egyházmegye püspökeAz isteni irgalmasság leesdése a Jézus-imában címmel tartott előadást. A főpásztor rámutatott az imaformula azon sajátosságára, hogy Jézust szólítjuk meg benne, nem az Atyát, akihez minden imánkat intézzük. Mint mondta, ez a IV–V. században nagy vitákat váltott ki a sivatagi atyák körében, akik közül sokan azt vallották, hogy minden imának az Atyához kell szólnia a Fia által a Szentlélekben. A problémát végül úgy oldották fel, hogy tudatosítanunk kell magunkban: ezek az imák, miképp a Jézus-ima is, alapvetően a Szentháromságot szólítják meg, s ezért akik Jézust szólítják, azok az Atyát is szólítják.

Orosz Atanáz a Jézus-ima jelentőségéről szólva kifejtette: az egyszavas, úgynevezett monologisztosz imák célja az Istennel való kapcsolat építése, amelyet a folyamatos ima révén tartunk vele. Jézus nevének állandó segítségül hívása emellett minket is táplál, hiszen a legédesebb eledel lelkünk számára is, amely megszabadít és eltávolít a szenvedélyektől, kísértésektől.

A főpásztor a Jézus-ima gyakorlása kapcsán két lényegi dolgot említett: az egyik, hogy a szent neve ott legyen benne, a másik pedig annak a belátása, hogy rászorulunk az irgalomra. Mint mondta, ha egyszer az Atya irgalmát megsejtettük, akkor bátran kérjük Fia irgalmasságát is, aki forrása és közvetítője annak.

Fotó: Víg Rita SSS

Zadubenszki Norbert/Magyar Kurír