Ahányszor csak látom Monostori Laci atyát, mindig ott bujkál a mosoly az arcán, a derű a tekintetében. A sors kegyeltje, tartja a közvélekedés arról, aki sok jót kapott az életében. Laci atyával ez a helyzet.

A szülei házasközösségbe jártak, így mindig közösség vette körül a gyerekeket is. A Pannonia Sacra Katolikus Általános Iskolában tanult, majd onnan a budapesti Piarista Gimnáziumba került. Az osztálytársak között mindkét helyen barátságok szövődtek, amelyek máig tartanak. Negyedikesként lett regnumi, a Viharmadarak közösségében nőtt fel. Emellett először tagja, majd vezetője volt plébániája ministránsközösségének. „Rengeteg beszélgetésben, kirándulásban, nomád erdei táborozásban volt részem. Családias közösségben teltek a napjaim, ahol mindenki ismert mindenkit, ahol összeértek a nemzedékek.”

Rögtön az érettségi után jelentkezett az esztergomi szemináriumba. Sok év tanulás és főegyházmegyei szolgálat után jelenleg plébániai kormányzóként tevékenykedik Budapesten, a Lehel téri Árpád-házi Szent Margit-templomban, és ő a Regnum Marianum házfőnöke is.

Laci atya hálával gondol vissza eddigi életútjára. Úgy véli: „A legboldogabb ember a plébános. Emberekkel foglalkozik, az a feladata, hogy Jézushoz vezesse őket. Szeretnék mindig nyitott maradni arra, hogy könnyű szívvel menjek oda, ahová a Jóisten küld. Nem nekem kell kigondolnom, mit fogok csinálni öt vagy tíz év múlva, csak azt kell kimondanom: Uram, te vezess engem! Tudom, hogy jó lesz így. Fülelek, figyelek, és imádkozom, hogy valóban ott legyek, ahol szükség van rám.”

Laci atya története a régmúltban, egy kispesti konyhaasztal mellett kezdődött. Óvodás volt még, de már tudott olvasni. Egy napon, amikor a nagymamája éppen gombalevest főzött, ő, hogy tudását megmutathassa, egy imakönyvből felolvasta a mise részeit, a nagymama pedig válaszolt neki. Ez annyira tetszett a kisgyereknek, hogy még jobban beleélte magát a „játékba”, és málnaszörppel, illetve a nagymama gyógyszeréhez járó ostyával „misézett”.

Negyedikes volt, amikor a hitoktatója aggódó kijelentésén – egyre kevesebb a pap – elgondolkodva felmerült benne: ha már a Jóisten fiúnak teremtette, mi akadálya volna annak, hogy ő is erre az útra lépjen? Egy évvel később a szeretett nagymama komoly műtét előtt állt. Kezdeményezésére a beavatkozás előtti napon az egész család elment a misére, hogy imádkozzon érte. A kisfiú másnap egyedül tért vissza a templomba, hogy köszönetet mondjon a jól sikerült műtétért. Aztán a következő napon is úgy érezte, hogy el kell mennie Isten házába. Egy néni megszólította, nem akar-e ministrálni. Még soha nem állt az oltár mellett, félt is a feladattól, mégis bekopogott a sekrestyébe. „Onnantól kezdve – ezt a Jóisten kegyelmének tartom – mindennap ott voltam az esti hatos misén; egészen tizennyolc éves koromig ministráltam. Először egyedül, aztán ketten, később már négyen voltunk, s végül kialakult a plébánián egy szép nagy ministránsközösség. Barátok lettünk. A plébános, Szederkényi Károly atya kérésére foglalkozásokat szerveztünk; az atya engem bízott meg a közösség vezetésével. Második otthonom lett a templom és a plébánia” – mesél hivatása kezdetének történetéről Laci atya.

Közben végig ott volt számára a Regnum, és a gimnáziumban is jó közösséggé kovácsolódott az osztálya. „A sport és a természet szeretete fűzött egymáshoz minket. Kivételes osztály voltunk. Az érettségi után az első időkben évente négyszer volt osztálytalálkozónk, s az évi egyet most is tartjuk. A többség mindig ott van” – mondja.

A gimnáziumi évek után rögtön jelentkezett a szemináriumba. Az Esztergomban megszerzett ismereteit Rómában bővíthette tovább. Elmélyedt a tanulásban; az erkölcsteológiát választotta szakterületének, és doktori dolgozatának témája a lelkiismeret lett. „Úgy látom, a hittanórán és a lelkivezetésben is ezen a területen merülnek fel az embereket leginkább foglalkoztató kérdések.” Laci atya az esztergomi szemináriumban és a Regnum vezetőképzőjén is oktatja szaktárgyát.

Tanulmányainak befejezése után a főegyházmegyei hivatalba került: Erdő Péter bíboros szertartója, érseki titkár és prímási irodaigazgató-helyettes lett. Így emlékszik vissza ezekre az időkre: „Nagyon hiányzott a lelkipásztorkodás. A Regnumban szívesen láttak, igény volt a jelenlétemre, és nekem is nagyon jót tett, hogy nemcsak az egyházvezetés munkáját segítettem a szolgálatommal, hanem kapcsolatban maradhattam az ifjúsággal. Hat éven át a Regnum jelentette számomra a lelkipásztorkodás terepét.”

2016-ban aztán először helyettes plébános, majd egy évvel később plébániai kormányzó lett a budapest-újlipótvárosi Árpád-házi Szent Margit-plébánián. Emellett 2017-től a Regnum Marianum házfőnöke, és a Budapesti Kolping Katolikus Általános Iskola, Gimnázium és Sportgimnázium lelki igazgatójaként, valamint a Shalom Katolikus közösség lelkészi asszisztenseként is szolgál.

„Nagyon szívesen vagyok emberek között, ezzel telnek a napjaim, és öröm számomra, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Oda kell figyelnem arra, hogy jusson időm a töltekezésre, és ne égessem két végén a gyertyát. Ritkán vagyok egyedül. Ezért fontos, hogy időnként elvonuljak és elcsendesedjek. Ha a pap nem ügyel kellőképpen a lelkiéletére, ha nincs mögötte istentapasztalat, akkor egy idő után kiüresednek a prédikációi. A plébánián mindennap tartunk szentségimádást. Ezek az alkalmak, amelyeken én is ott vagyok a hívekkel, keretet adnak a lelki elmélyülésnek, és segítenek abban is, hogy jól osszam be az időmet. Emellett évente járok lelkigyakorlatra, és lelkivezetőhöz is gyakran. Fontosak számomra a papi közösségek és a kikapcsolódás is: a barátok, a színház, az uszoda, a kirándulás – egyedül és társaságban. Édesapámmal a kéktúra útvonalait járjuk, a regnumi barátaimmal pedig az ultrabalatonra készülünk. Úgy érzem, a helyemen vagyok.”

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

 

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2019. február 3-i számában jelent meg.