December 8-án, kedden Ferenc pápa megnyitja a szent kaput, és belép. Belép a Pásztor, és maga után hívja a nyájat. Belép a Kapun, aki a Krisztus. Ő pedig beterel bennünket az atyai Irgalmasság Házába.

Töprengek, keresem a mélyebb értelmét magának a szónak. Ajtó, kapu, porta…

Lejjebb engedem a mérőónt, és sejteni kezdem, hogy mire is szolgált és szolgál ma is a kapu, ami egyfajta „szakadás” a falban, „rés” a folytonosságban, „nyílás” az egészben, másfelől pedig a nyitott kapu ürességét egy bizonyos tömörség, szikla, föld, gerenda, tégla vagy fa fogja közre, helyet adva az átjutásnak.

Ősi indoeurópai neve négy betű, ’prtu’, ami eredetileg gázlót jelentett, sekélyes vízen való áthaladást, ahol a túlsó part egyszerre menedék is volt, „portus”, a kikötő.

Porta és portus. Kapu és kikötő. Ugyanaz a szó, csak a neme más, az egyik a szárazföldi, a másik a vízi kapu.

Kapu, mely határt is jelöl, ez a limes az „innen” és az „onnan” között. Bent lenni, kint lenni, és végül túl lenni. A benső védett tér, az Isten helye, a szent tér, körülkerített hely, amelyet régen körös-körül őrök vigyáztak, akiknek szerepét később mozdulatlan oszlopok váltották fel. A „szentet” választották el és különítették el a közönségestől, a profántól. Ebbe a megközelítésbe beleférnek a mi templomaink is, főként, ha alázattal arra gondolunk, hogy őseink mindig félelemmel, Isten iránti borzongó tisztelettel teremtettek az Ő számára helyet és benne kaput, a hozzájutás lehetőségével.

Közösségi „ős-létünk” az Éden, a kert, mely egykor határtalan, fal, limes nélküli volt. Otthon volt benne az ember és az Isten is. Nyitott mindenfelé, éppúgy fölfelé is. „Jaj, az a szakítás onnan a fáról! És menni kellett, már pallos áll a kert oldalán.”

Azóta be akarunk jutni, visszatérni valahogyan. Visszatérni oda, a kikötő biztonságába, amit egyéni létünk ősképe, az anyaméh őriz. Tudatlan őstudás ez, közös emberi kincs, és méghozzá kiirthatatlan.

A kapunak ereje van, hatalma. Elég csak a 3300 éves mükénéi oroszlános kapu roppant súlyára gondolni, ahogy hét méter magasan a belépő fölé tornyosul. Senki nem lép át rajta, csak ösztönösen meghúzódva, vállak közé visszahúzott fővel.

A templom az Isten számára körülkerített hely. Magaslatra építik, de még ott is csak lépcsőn lehet a kapujához jutni. Így vagy úgy, később ezt mintázza az átrium, a templom előcsarnoka, az előhajó – a pronaosz.

A kapu ellentmondásos hely, mert két arca van: kizár vagy bebocsát. Nemhiába áll ott őrként a kétarcú Janus istenség! A bezárt kapu a halál, a kiúttalanság jelképe. Ezt a lelkiállapotot idézi föl a 62. zsoltár megrázó verse: „Be vagyok zárva, és nem tudok kimenni, szemem elsorvad a kíntól…”

De a nyitott kapu a győzelem, az élet, az otthon jelképe. Az ókeresztény ikonográfia először ilyen értelemben használja a kapu képét. Az ősi kapu a Krisztus-hívők számára a föltámadás jelképe lesz, a sírüreget elzáró kő az új, a megváltott élet kapuja. Ahogy az Isten emberibe lépését, a megtestesülést sem férfierő segítette, úgy azt a követ sem emberkéz hengerítette el. Az Isten műve. Megnyílik a kapu, mert kinyitja az Isten maga. Ezért énekli a keleti kereszténység nagyszombaton, a sírban nyugvás napján a 62. zsoltárt, mert a halott Krisztussal ki akar jutni a halál kötelékeiből, átlépni az életbe.

A későbbiekben a román kor világában a kapu a Krisztus föltámadásában részesítő keresztségre utal, mint egy állapotra, melyben a megkereszteltek már részesültek. A 9-10. század táján jelenik meg a keresztény templom kapuja fölött Krisztus mint ítélkező bíró, aki dönt a végleges bejutás felől. A kapu akkor már átvitt értelemben a „domus aeternalis”, az örök otthon képét idézi, és oda bocsát be, a Jelenések könyve mennyei Jeruzsálemébe. Megjelenik a Szűzanya is, aki egyébként maga az élő kapu, gyakran Mihály arkangyallal, aki „mérlegeli” a lelkek súlyát, a bejutás lehetőségét.

Az első szentkaput Szent V. Celesztin pápa nyitotta meg 1294-ben az abruzzói Aquilában. A „perdonanza”, a megbocsátás éve volt az első jubileum az egyház egész történetében, amit 1300-ban követett az első római jubileum, VIII. Bonifác pápa rendeletével.

A sor végén áll Ferenc pápa, aki nemrég Afrikában, a bangui székesegyház szent kapujának megnyitásával egy hete már elővételezte a december 8-i hivatalos nagy római kezdetet, a vatikáni Szent Péter-bazilika szent kapujának megnyitását.

A Közép-afrikai Köztársaság éppúgy nem a világ közepe, mint ahogy Aquila sem volt az. Mint ahogy sem Názeret, sem Betlehem nem volt a mindenség centruma a római impériumban. De az Isten arra rendelte őket, hogy a megváltás kapui legyenek. Félreeső helyek, elvetettek, miként maga az Isten Fia. A Szűzanyáról, az Úr alázatos szolgálóleányáról énekli az egyház, hogy „Porta Speciosa”, Ékes Kapu. Akit befogadott, Ő adta neki az ékességét. Mária énekelhette volna először a názáreti angyalszóra: „Aperite mihi portas iustitiæ”, de helyette csak azt mondta nagy alázattal: „Legyen nekem a te Igéd szerint”.

Hiszem, amikor a szent kapun átlépünk, Isten angyala köszönt bennünket, és a mi készségünktől függ akaratának teljesedése bennünk.

A gyönyörű 117. zsoltár vezesse a lépteinket:

„Tárjátok ki nekem az igazság kapuit, bemegyek, hogy hálát adjak az Úrnak.
Ez az Úrhoz vezető kapu, az igazak mennek be rajta.
Hálát adok neked, mert meghallgattál, te lettél szabadítóm.
A kő, amit az építők elvetettek, szegletkővé lett.
Az Úr vitte végbe ezt: csodálatos dolog a szemünkben.
Ezt a napot az Úr szerezte: ujjongjunk és örüljünk benne!
Uram, küldj szabadulást, Uram, adj áldást és kegyelmet!
Áldott, aki az Úr nevében jön! Az Úr házából megáldunk titeket.
Az Úr az Isten, az ő fénye világít nekünk. Álljatok be a menetbe, legyen zöld ág a kezetekben, egészen az oltár szarváig!
Istenem vagy, hálát adok neked, Istenem, hálaénekkel dicsőítelek!
Adjatok hálát az Úrnak, mert jó: irgalma örökké tart.”

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatikáni Rádió, Wikiwand.com; Kralovskedilo.ktf.cuni.cz

Magyar Kurír