Jézus mennybemenetelének ünnepe jelzi, hogy közeleg a húsvéti időszak lezárása. Ezért is meglepő, hogy még ebben a pillanatban is szól az evangélista olyan tanítványokról, akik „kételkedtek”. Az itt szereplő görög szó – akárcsak a magyar ige – a kettő (disz-) számnévből ered, s az embernek arra az állapotára utal, amikor érzülete, gondolata, meggyőződése kettős. Arról lehet itt szó, hogy az, amit a tizenegy lát (aki halott volt, élőként van közöttük), hasadást okoz bennük: ellene mond minden tapasztalatnak, a természet törvényének, s épp ezért a legradikálisabban hitet követel – vagyis olyan bizonyosságot, ami egy korábban nem látottra, az értelmet meghaladóra vonatkozik (vö. Zsid 11,1). A Feltámadottal való találkozás ezért mindig egyszerre kinyilatkoztatás (Isten valós önmegmutatkozása, feltárulkozása) és hitpróba (emberi válaszra váró isteni kezdeményezés). Így volt ez húsvétvasárnap reggelén, Emmausz felé az országúton, Tamás történetében – s így van ez a megtestesült Fiú utolsó földi lépéseinél is. Ehhez pedig hozzátehetjük: így éljük meg ezt mi is, minden korok keresztényei, akik a feltámadás húsvéti hitével a saját életünk körülményei, adottságai között találkozunk.

Az Élet győzelmébe és erejébe vetett hitünk mindig törést mutat az e világi dolgokkal, a kézzel­fogható tapasztalattal szemben. De éppen ebben a kétfelé szakadásban mutatkozik meg a hívés igazi lényege: most a rosszat látod – bízol-e a jó győzelmében? Szembesülsz az emberi bűnnel – kitartasz-e az isteni irgalom megvallása mellett? Időbeliséget, mulandóságot, öregedést, betegséget s gyengeséget tapasztalsz önmagadban, szeretteidben – kimondod-e a nagy „ámen”-t (úgy van!), igent az életre?

Ennek a belső emberi feszültségnek a feldolgozása azért elengedhetetlen, mert másképpen nem leljük fel a búcsúzó Jézus szavainak igazi értelmét: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön.” Olyan tény ez, amely egyszersmind végső ígéret. A ma még Istentől távolinak tűnő valóság közel kerülhet Jézusban (vö. Ef 2,13). Krisztus győzelmét hinni kell, s remélni abban, minden emberi remény(telenség) ellenére is (ld. Róm 4,18). Csak­is így tudunk eleget tenni a küldetésnek, melynek értelmében minden nemzetet az Úr tanítványává kell tenni. Hisz a tanítványság nem más, mint hogy „a hittel Krisztus lakik szívünkben, s gyökeret verünk és alapot vetünk a szeretetben” (vö. Ef 3,17). Ez pedig azt jelenti, hogy meglátjuk a láthatatlant: „Megismerjük Krisztusnak minden értelmet meghaladó szeretetét, és betelünk az Isten egész teljességével” (uo. v. 19).

Török Csaba/Magyar Kurír