„Szent László lánya, Árpád-házi Szent Piroska – a bizánci birodalom legnagyobb, legszentebb és legtiszteltebb császárnéja” címmel szervezett konferenciát a Nagyváradi Magyar Görögkatolikus Egyházközség és a Szent Teodóra Közösségi Központ január 28-án a nagyváradi Szent László Líceumban.

Köszöntőjében Vadas Krisztián, a Nagyváradi Magyar Görögkatolikus Egyházközség szervezőlelkésze annak okaira világított rá, hogy közössége miért Árpád-házi Szent Piroskát választotta védőszentjének: kötődik Nagyváradhoz, hiszen Szent László király leánya, keleti vonatkozása is van életének, ugyanis bizánci császárné volt. A szent életéről Nagymihályi Géza művészettörténész tanulmánya alapján többek közt elmondta: mivel fiatalon elhagyta Magyarországot, kevés emlék maradt fent róla, sem kortársai, sem pedig az utókor nem foglalkoztak vele behatóbban. Moravcsik Gyula bizantinológus szerint 1088-ban született, és hétévesen árvaságra jutott. 15-16 éves korában került Bizáncba, ahol 1105-ben házasságot kötött Joannész Komnénosz bizánci trónörökössel. A házasság megkötéséhez Piroskának át kellett térnie az ortodox hitre, amelyben az Eiréné (Irén) nevet kapta. Császárnéként is elkötelezett keresztény maradt. Férjével együtt alapította a konstantinápolyi Pantokrator-monostort. Életének utolsó évében letette a koronát, és szerzetessé lett Xené néven, aminek jelentése: idegen – vagyis valószínűleg nyomatékosítani akarta, hogy ő valójában idegen földön idegenként cselekedett élete során. A legmegbízhatóbb források szerint 1134-ben hunyt el, és először a Pankrator-templomegyüttes Szent Mihály-templomába temették. Miután az oszmán hadak 1453-ban II. Mehmed vezetésével elfoglalták Konstantinápolyt, a török katonák Piroska sírját feldúlták és megszentségtelenítették. Az ortodox egyházakban szentként tisztelik, kultuszát a római és görögkatolikus egyház is átvette, s ugyancsak szentjei közé sorolja.

Ifj. Pallai Béla nagypeleskei parókus a Magyar görögkatolikusok Romániában címmel tartott előadásában hangsúlyozta: bár már a 17. században is épültek fatemplomaik a magyar görögkatolikusoknak, az igazi áttörést a 20. század hozta számukra, amikor 1912 tavaszán X. Piusz pápa bullájában megalapította a Hajdúdorogi Egyházmegyét, amelyhez összesen 162 parókia tartozott, köztük több Szatmár, Bihar, Arad és Kolozs megyékből, valamint 35 egyházközség Székelyföldről. A románság ezt nem nézte jó szemmel: például húszezres tüntetést tartottak Gyulafehérváron Róma döntése ellen, a nagyváradi püspököt pedig azzal vádolták, hogy plébániáit pénzért adja el a kormánynak. Trianon után pedig problémát okozott, hogy a püspök székhelye Nyíregyháza volt, ezért 1922-ben külhelynökség alakult Romániában, amelyhez 75 parókia tartozott. Nicolea Bălan már szebeni ortodox érsekké avatásakor felvetette a két erdélyi román egyház, az ortodox és a görögkatolikus egyház egyesítésének gondolatát, amely szándékukról az ortodoxok azt ezt követő években se tettek le. Az 1948 és 1990 közötti évtizedek az illegalitás jegyében teltek a görögkatolikusok számára, s csak a rendszerváltás után történt változás. A 2011-es népszámlálás adatai szerint a romániai népesség körülbelül egy százalékát teszik ki napjainkban a görögkatolikusok több mint 160 ezres lélekszámukkal. Magyar egyházközségek működnek Szatmárnémetiben, Kökényesden, Nagypeleskén, Sárközújlakon, Adorjánban, Szárazbereken, Sándorhomokon, Sáron, Mikolán, Egriben, Lázáriban, Csedregen, Túrterebesen, Túrterebeshegyen, Nagykárolyban, Nagyváradon és az Érmelléken.

A rendezvény harmadik előadójaként Kapin István kegyhelyigazgató mutatta be Máriapócsot, Magyarország görögkatolikus nemzeti kegyhelyét és lelki központját.

Forrás és fotó: Erdély Online

Magyar Kurír