György atya az Amerikai Egyesült Államokban találkozott Gretta Palmer újságíróval, akinek elmesélte élményeit. Így született meg ez a könyv, ami először 1949-ben jelent meg Amerikában, s most a Kairosz Kiadó magyarul is kiadta.

A horvát származású György atya eredetileg orvos és tudós szociológus volt, katolikus egyetemen tanított, meglett férfiként lépett papi pályára. A II. világháborúban Jugoszláviában és Szlovákiában részt vett a náciellenes földalatti mozgalomban, majd tizennyolc hónapig szolgált a Vörös Hadsereg egészségügyi tisztjeként. A világégést követően Csehszlovákiában koholt vádak alapján letartóztatták, megkínozták; végül azonban a bíróság felmentette. Ezt követően György atya az Amerikai Egyesült Államokba távozott, ahol találkozott Gretta Palmer újságíróval, akinek elmesélte élményeit. Így született meg ez a könyv, ami először 1949-ben jelent meg Amerikában, s most a Kairosz Kiadó magyarul is kiadta.

A Vörös Hadsereg egészségügyi tisztjeként György atya titkolta papi hivatását, nem félelemből, hanem hogy munkáját minél hatékonyabban végezhesse. A sztálini Szovjetunió iskolarendszerének ateista tankönyvei ugyanis egészen kiskortól kezdve azt igyekeztek a diákok fejébe sulykolni, hogy a papok megbízhatatlanok. György atya olyan személyiség volt, aki mindenkivel gyorsan megtalálta a hangot, ezért sokan keresték fel lelki bajaikkal, s nem csupán katonák. A front előrenyomulásával párhuzamosan sokféle emberrel találkozott és beszélgetett, párttagokkal, komszomolistákkal, titkosrendőrökkel, a rendszer feltétlen híveivel, illetve rendíthetetlen ellenségeivel; parasztokkal, munkásokkal, értelmiségiekkel, gyermekekkel, fiatal házasokkal, öregekkel, papokkal. Ezekből a beszélgetésekből hiteles kép rajzolódik ki az emberek tízmilliónak sorsát tönkretevő szovjetrendszer kegyetlenségeiről.

György atya már társadalomtudósként is behatóan foglalkozott a bolsevikok 1917-es hatalomra jutását követő kommunista rendszer valláspolitikájával. Tényként állapította meg, hogy a Szovjetunióban a materialista filozófiára támaszkodva tették meg államvallássá az ateizmust. Korábban ugyan Franciaországban is próbálkoztak ezzel, de csak rövid ideig. A szovjet kommunisták viszont „évről évre kitartottak amellett, hogy nagy hatalmat építsenek föl anélkül, hogy a legfőbb hatalmat elismernék.” Abban reménykedtek, hogy alattvalókként kezelt polgáraikra akkor is tudnak törvényeket kényszeríteni, ha nem engedik meg nekik az Istenbe vetett hitet, „márpedig az emberi törvények tisztelete az isteni igazságon alapszik.”

Az 1920-as évek szovjet vezetése minden lehetséges eszközt bevetett a hit elleni harcba. Bezárták a szemináriumokat, a fiatalok vallásoktatása a legsúlyosabb bűnök közé tartozott. Minden erejükkel azon voltak, hogy az új hitet, az istentelenséget belesulykolják az ifjúságba. A munkarend átszervezése miatt a népességnek csak töredéke tudott vasárnap templomba menni. Egyházi temetés szigorúan tilos volt. A papság adóját hétszeresére növelték. Több tízezer egyházi és világi személyt gyilkoltak meg vagy börtönöztek be, mégsem sikerült kiirtaniuk a nép szívéből Krisztust. György atya korabeli dokumentumokra hivatkozik, így az Izvesztija becsült adataira, hogy a múlt század húszas-harmincas éveiben az irgalmat nem ismerő egyházellenes terror dacára Moszkvában a szülők 60 százaléka megkereszteltette gyermekét, és egyes iskolákban még a diákok 90 százaléka „fertőzve volt” a vallással. A könyv szerint az emberek a foglalkozásuk vagy a forradalom előtti tulajdonuk elveszítése miatt nem mertek szembeszállni Sztálin kegyetlen diktatúrájával, de a hit más volt. „Férfiak, nők, sőt még gyermekek is a forradalom után tíz, tizenkét, húsz évvel is készek voltak inkább meghalni, semhogy templomukat bezárni engedjék.” Olvashatunk a kötetben a keresztény hitükhöz mindvégig ragaszkodó fiatalok, öregek, püspökök, papok, családok és katonák hősiességéről, vértanúságot is vállaló áldozatáról.

György atya visszaemlékezéseiben felidézi a háborús öldöklés szörnyűségeit, de emellett történeteket is elmesél, melyek bizonyítják, hogy milyen erősen belegyökerezett az orosz emberek szívébe a hit. Egy a kommunista diktatúra ellen fellázadt és fogságba esett lett őrnagy a kivégzése előtt kigombolta katonaköpenyét, szétnyitotta ingét, így láthatóvá tette a nyakában lógó feszületet. A kivégzésével megbízott orosz százados azonban képtelen volt a feszületre lőni, és szabadon engedte, Isten áldását kérve rá. Magyarországon pedig az egyik apátság vezetője mesélte el, hogy egy fiatal orosz katona, fegyverrel a kezében azzal fenyegette, lelövi, ha nem ismeri be, hogy Jézus Krisztus istensége és feltámadása hazugság. Látva azonban, hogy az apát inkább választaná a halált, mintsem, hogy megtagadja Krisztust, sírva borult le előtte: „Hát igaz!... Én is hiszem, de nem tartottam lehetségesnek, hogy valaki meg tudjon halni a hitéért, amíg most nem győződtem meg róla. Ó, köszönöm, atyám! Megerősítette a hitemet. Most már én is meg tudok halni Krisztusért.”

György atya könyvéből képet kapunk arról is, hogyan működött a Szovjetunióban az antikommunista ellenállás, amelynek elindítói és életben tartói vallásos emberek voltak, akik keresztény társadalmi rendet kívántak építeni. Az ellenállás legkomolyabb gondolkodói, legmerészebb vezetői és legtudatosabb szervezői az ortodox egyházból kerültek ki. Rendkívüli módon segítette őket az a tény, hogy az oroszok millióinak szívében még ott élt a hit.

A György atya visszaemlékezései alapján Gretta Palmer által megírt kötet a maga korában az elsők között volt, melyek bemutatták a szovjetrendszer kíméletlen keresztényellenességét, illetve a Krisztus-követők hősiességét, állhatatosságát. Az azóta eltelt évtizedek bebizonyították a könyvben idézett XIX. századi orosz filozófus, Vladimir Szolovjev szavainak igazságát: „… semmiféle törvény nem lehet tartós, semmiféle gazdasági rend nem lehet igazságos, ha Istent kihagyjuk belőle.” (Kairosz Kiadó, 2015)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír