A Szent Péter-bazilika Magyarok Nagyasszonya-kápolnájában január 24-én szentmisén imádkoztak a tragédia áldozataiért. A szentmisét Cserháti Ferenc, a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott esztergom-budapesti segédpüspök mutatta be a Rómában dolgozó és tanuló papok koncelebrálásával.

Paczolay Péter római és Habsburg-Lotharingiai Eduárd szentszéki nagykövet mellett számos római és szentszéki nagykövet és tanácsos vett részt a szentmisén, így fejezve ki személyes együttérzésüket, valamint hazájuk szolidaritását Magyarország iránt. A közeli országok, így Lengyelország, Szlovákia, Szlovénia, Bulgária nagykövetei mellett távoli országok képviselői, többek között Peru nagykövet asszonya is jelen volt.

A szentmise homíliáját Németh László olaszországi magyar főlelkész mondta olasz nyelven. A szentbeszédet teljes terjedelmében közöljük.

Kedves fivérek és nővérek!

Sírnak a szülők, az osztálytársak, a tanárok, egy egész gimnázium és az egész nemzet. Egy ilyen helyzetben nagyon nehéz bármit is szólni. Sokat mond a csönd, az ima csöndje.

Ebben a csöndben gondoljunk Jézusra, aki könnyeit hullatta barátja, Lázár sírja előtt. Jézus, aki a Zsidókhoz írt levél szerint ugyanaz tegnap és ma és mindörökre (Zsid 13,8), velünk együtt sír, osztozik fájdalmunkban, amelyet a fiatal életek elveszítése felett érzünk. Jézus nem hagy magunkra bennünket ebben a helyzetben sem. Szent János evangélista leírja evangéliumában, hogy az emberek nem értik Jézust. Megbotránkoznak rajta. Az apostolok sem értik Jézust, annak ellenére, hogy sok időt töltöttek vele együtt.

Hasonlók vagyunk hozzájuk ezzel a balesettel kapcsolatban. Nem értjük, hogy miért történt, miért haltak meg ezek a fiatalok. Miért éppen ők? És miért ilyen kegyetlen módon? De itt, Szent Péter apostol sírjához közel, vele együtt kiejtjük a Jézusnak adott válaszának szavait: „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak” (Jn 6,68).

Egy budapesti temetőben láttam egy sírt ezzel a felirattal: „Honnan jöttünk, hol vagyunk és hová megyünk? Nem tudjuk pontosan, de biztosak vagyunk abban, hogy Isten kezéből jöttünk és hozzá térünk vissza.” Isten kezéről Izajás próféta ezt mondja: „De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad. Nézd, a tenyeremre rajzoltalak...” (Iz 49.15-16). Sírás közben nem felejthetjük el, hogy ezek az elhunyt fiatalok Isten tenyerére vannak írva, mert az ő teremtményei, és Isten nem akarja a halált, hanem az életet akarja – éppen ő, aki a mi életünkért, teremtményei örök életéért elveszítette Fiát a kereszten.

Az ember társadalmi lény. Élete attól a társadalomtól függ, amelyben él. Ennek vannak előnyei és hátrányai is. Ezekben a szomorú eseményekben, amelyekre most emlékezünk, megtapasztaltuk, hogy az egyének életét meghatározhatja a többiek viselkedése, tévedése. De a fájdalomban megtapasztaltuk a szolidaritást, oly sok személy közelségét is. Egy egész nemzet közelségét, a határokon belül és azokon túl. Ez a mai szertartás egyben bizonyítja olyan sok nemzet szolidaritását is Magyarországgal, azokkal a személyekkel, akik elveszítették fiukat, leányukat, apjukat, anyjukat, barátjukat, tanárukat.

Ezek a tények arra tanítanak bennünket, hogy mindig felelősen kell élnünk, annak a tudatában, hogy a többiek tőlünk függnek, és hogy nem csak saját magunkért vagyunk felelősek.

A magyar kápolnában minden héten emlékezünk a magyar szentekre és boldogokra liturgikus ünnepeik alkalmából. Január 22-én tartottuk Boldog Batthyány-Strattmann László, az 1931-ben elhunyt szegények orvosa ünnepét. A boldogok sorába iktatott orvos ingyen gyógyította a betegeket, mindent megtett azért, hogy meggyógyítsa látásukat, de ezzel egyidejűleg meg akarta gyógyítani páciensei lelkét, hitét is. Ezért állított össze egy füzetet: „Nyisd fel a szemeidet és láss!” címmel.

Miközben imádkozunk a balesetben elhunyt fiatalok lelki üdvéért, szüleiknek vigaszért és lelki erőért fohászkodunk, könyörögjünk Boldog Batthyány-Strattman László közbenjárásáért. Az Úr nyissa fel szemünket és a gyermekeiket elveszített szülők szemét, hogy az eseményeket, ezeknek a fiataloknak a halálát a hit szemével láthassuk, hogy megértsük, Jézus velünk van a fájdalomban; hogy megerősíthessük Jézusba vetett hitünket, aki az út, az igazság és az élet; hogy megértsük, éppen az ő keresztje az az eszköz, amely elvezet bennünket az örök életre, és ha ővele egyesülünk ennek az életnek a szenvedéseiben, ha ővele halunk meg, akkor ővele fogunk élni is.

A halottakért imádkozva, a szülők számára, akik elveszítették gyermekeiket, de magunk számára is az apostolok szavaival kérjük az Úrtól: „Növeld bennünk a hitet” (Lk 17,6).

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: News.va

Magyar Kurír