Szentmise keretében adott hálát szeptember 2-án Lambert Zoltán érseki tanácsos, protonotárius kanonok, plébános az elmúlt ötven év papi szolgálatáért, melyet a Városmajorban töltött. A szentmisén részt vett és homíliát mondott Erdő Péter bíboros, érsek is.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Nem túlzás állítani, hogy ünneplőbe öltözött fiatalok és idősebbek, egyedülállók és kisgyerekes családosok lepték el szeptember 2-án délelőtt Budapesten a városmajori Jézus Szíve-templom környékét, hogy időben érkezve még beférjenek a templomba.

Hosszú menetben vonult be az asszisztencia az oltár elé, őket követték a környék papjai, akik együtt szerettek volna ünnepelni Lambert Zoltánnal, aki felérkezve az oltárhoz, a szentmise kezdetén köszöntötte főpásztorát, Erdő Péter bíborost. Mint mondta, megtiszteltetés számára, de az egész plébániai közösségnek is, hogy a főpásztor elfogadta a meghívást. Ezt követően koncelebráló paptestvéreit köszöntötte a házigazda plébános, külön kiemelve Frajka Félix vasmisés ferences atyát és Kozma Imrét, a Betegápoló Irgalmasrend magyarországi elöljáróját, illetve Szuromi Szabolcs Anzelmet, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektorát.

Az olvasmányok és az evangélium elhangzása után Erdő Péter mondott homíliát, melyet az alábbiakban teljes terjedelmében közlünk.

Krisztusban Kedves Testvérek!

Különleges örömmel adunk hálát Istennek a mai szentmisében azért, hogy Lambert Zoltán kanonok úr már 50 esztendeje végzi papi szolgálatát ebben a plébániai közösségben. Eleinte hosszú évekig káplánként később, pedig mint a plébánia saját pásztora, plébánosi minőségben. Lehet, hogy ez a hely megszentelte őt? Vagy inkább ő járult hozzá az itteni közösség megszentelődéséhez?

A farizeusok a mai evangéliumban számon kérik Jézustól, hogy a tanítványai közül néhányan nem tartják meg a tisztasági előírásokat, például a kézmosást illetően. Még mielőtt belebocsátkoznánk az evangélium magyarázatába, észre kell vennünk egy aprónak látszó körülményt. Sem itt, sem másutt, például a kalászok tépkedésével kapcsolatban, nem magát Jézust éri a kritika, hanem egyes tanítványokat. A Mester maga úgy látszik a saját kényelme vagy szükségletei érdekében nem szegte meg az ószövetségi törvény előírásait, csak amikor beteget kellett gyógyítania, vagy bűnösöket megtérítenie, csak akkor keltett megütközést az aggályos emberek körében.

Az Ószövetség éles különbséget tett a tiszta és a tisztátalan között. Értette pedig ezt valahogy úgy, ahogyan a régi népek vallásaiban a tisztának, a szentnek a fogalma kirajzolódott. Mert a szent és a profán, az isteni erőknek fenntartott és a közönséges között, mióta vallás van a világon, különbséget tesz az ember. Csak hát a régi vallások megpróbáltak megrajzolni egy kört, megpróbáltak kiszakítani a térből egy szigetet, vagy bekeríteni egy területet és azt mondták, ez itt a szent. Itt van az Istennek, az isteni erőknek, a szentnek a lakása és ezen kívül van a közönséges, a hétköznapi, a profán világ. A régi pogány rómaiak ezt az elkülönített szent területet nevezték „szentélynek”, vagyis sanctuariumnak.

Azt is mondják, a héber nyelvnek a „szent” szava is ebből az elkülönültből, ebből az elválasztást jelentő igéből származik. De akárhogy is legyen, az elválasztást és az elkülönítést az ószövetségi emberek nagyon fontosnak tartották. Főleg a liturgia, az istentisztelet és a rituális élet szempontjából. Amit ők tisztának, azaz szentnek minősítettek, az nagyon is kézzelfogható feltételektől függött. Meg lehetett határozni, hogy milyen időben, milyen helyen, milyen módon, milyen tárgyakkal kerülhet, vagy nem kerülhet érintkezésbe az ember. És ettől függött a tárgyak és személyek rituális értelemben vett tisztasága vagy tisztátalansága. De ezt a régi szemléletet a választott nép már valamivel Krisztus előtt kezdte egyre inkább szellemi, lelki módon értelmezni. És kezdték azt tanítani többen, hogy nemcsak az anyagi, nemcsak a fizikai dolgoktól függ a tiszta és a tisztátalan, hanem van annak még más összetevője is. Főleg az emberi lelkületben és magatartásban.

Jézus tanítása nem pusztán ezen az emberi vonalon halad előre. A Mester nem azt kezdi el finomítani még egy lépéssel tovább, hogy hogyan is lehet azt érteni, hogy vallási szempontból tiszta vagy közönséges valami. Nem, ő a kérdést gyökerében gondolja át. A problémát más alapokra helyezi. Azt mondja, hogy nem az, ami kívülről jön, nem az szennyezi be az embert, és nem az teszi tisztává vagy tisztátalanná. Nincs a világnak egy szent és egy profán része. Nem lehet szigeteket kiszakítani, és nem lehet azt mondani, hogy ha én azon a szent helyen vagyok, akkor magam is, vallásos értelemben is, az Úr előtt is szent lettem. Ha megmosakodtam rituálisan, attól én szent lettem. Hozzátartozom a világnak ahhoz az anyagilag is körülhatárolható részéhez, ami a szentség, a biztonság szigete. Mert nincsen a világnak olyan része sem, ami igazán profán. Nincsen olyan része sem a világnak, amihez az Istennek köze ne volna. Hanem úgy áll a dolog, hogy van a teremtett világ, és ez a teremtett világ valahogyan viszonyul az Istenhez. És ez lehet – ha így akarjuk nevezni ezt a kapcsolatot – szent és profán, tiszta és tisztátalan. Ezt a viszonyt lehet nevezni szentnek és tisztának vagy az ellenkezőjének. Tehát az ember többé nem földrajzi helyekben kell, hogy bízzon, nem tárgyakkal való fizikai érintkezésben kell, hogy reménykedjék és nem puszta külső formuláknak az elmondásában, hanem az Istennel való személyes kapcsolatában. Mert ettől függ, hogy minden az életünkben szent lesz-e, vagy pedig semmi sem lesz azzá. Erről mondja Jézus, hogy a szív az, ami döntő. Az emberi szív, ami tiszta, ami Istennel találkozik.

Különleges hely a Városmajori plébánia, de azt semmiképpen sem mondhatjuk, hogy olyan szentély, amely teljesen elszakadna a világtól. Istennel való kapcsolatunkat itt sem csupán az biztosítja, hogy a templom épületében tartózkodunk. Pedig ez is felemelő érzés, hiszen ez a templom, amikor épült a hazai modern művészet úttörő vállalkozása volt. Építészeink, festőink, szobrászaink legjobbjai alkották meg és díszítették fel. Ma is hatása alá kerül az ember, ha hívő lélekkel tér be ide. Egészen biztos, hogy Zoltán atya magát, ezt a helyet is nagyon megszerette. De üres volna a hely a személyek nélkül. Márpedig itt Jézus személyesen van jelen az Eucharisztiában és a szentségekben. Mi is vele keressük a szeretet kapcsolatát, ha ide eljövünk. De az Ő szeretetét nem hagyjuk el, ha kilépünk a templomból, hanem visszük magunkkal otthonunkba, munkahelyünkre és az egész világba. Ezért olyan aktuális Eucharisztikus Kongresszusunk jelmondata: „Minden forrásom belőled fakad”. Adja Isten, hogy Zoltán atya ennek az isteni Kegyelemnek továbbra is hatékony közvetítője legyen, templomunkban pedig úgy találkozzunk Krisztussal, hogy ennek a kapcsolatnak az ereje és öröme átjárja mindannyiunk életét.

Ámen

A szentmise végén Lambert Zoltán atya azokat sorolta, akikért különösen hálás a Jóistennek. Megemlítette jelenlegi és előző főpásztorát, Erdő Péter bíborost, illetve Paskai Lászlót, aki őt kinevezte a plébánia élére. Aztán a hála szavaival említette meg paptestvéreit, egykori káplántársait, barátait, híveit, munkatársait, az egész plébániai közösséget. Mint mondta, azokra gondol hálával, azokért mond köszönetet Istennek, akik segítették őt, hogy az elmúlt ötven esztendő során annyi szép és jó dolog történhetett a plébánián. Hálát adott emellett a hívek bátorító szavaiért, az érte mondott imákért, azért a sok szeretetért, amelyet szolgálata során kapott, s amely segítette helytállását. Végül a hála szavai mellett arra kérte a Jóistent, hogy tartsa meg őt továbbra is szeretetben, hűségben.

A plébániai közösség nevében szintén köszöntötték Lambert Zoltánt. Felidézték az eleinte káplánként, majd plébánosként szolgáló lelkipásztor alakját, akinek az évtizedek alatt mindig megtapasztalhatták szeretetét, alázatát, hűségét, a fiatalok és az öregek, a szegények és az elesett, beteg emberek iránti érzékenységét. Elhangzott, Lambert Zoltán atya jól sáfárkodott talentumaival, de különösen fontos megemlíteni hűségét. Hűségét választott hivatásához, hűségét az Úr hívó szavához, a Szentírás hirdetéséhez. Lambert Zoltán a keresztelések, az elsőáldozások, az esküvők, a betegek látogatása, kísérése során is bizonyította, hogy a Szentlélek által vezetett életet él, mindig példát vehettek róla és tőle hívei.

Ezt láthatják azok, akik a gyerekeiket, unokáikat hozzák el az ő „kismiséire”, de ezt tapasztalhatták azok a fiatalok is, akik az ő papi szolgálata révén hallották meg Isten hívását és lettek maguk is papok. Mindenkit az Úrhoz akarsz vezetni, Zoltán atya – fogalmazott a közösség szónoka –, hűséged generációknak példa már, gyerekek, szülők, nagyszülők tanulnak tőled irgalmat, egymás iránti tiszteletet, szeretetet is.

Hatalmas taps kísérte azokat a pillanatokat, amikor Lambert Zoltán atya átvette a plébánia híveinek ajándékait. Egy könyvet, melybe az elmúlt ötven esztendő fotóiból készült válogatás, illetve egy másikat, melyben a hívek gondolatai olvashatók. De készült egy festmény is, melyen a szőlőtő és a szőlővessző volt megfestve, és a szőlőfürtöket a szentmisét követően a vendégek, a hívek festékbe mártott ujjai formázták. Elsőként Erdő Péter bíboros, másodikként az ötvenéves városmajori szolgálatért hálát adó Lambert Zoltán ujja alakított ki egy-egy szőlőszemet. Utóbb bőséges lett a termés…

Fotó: Lambert Attila

Bókay László/Magyar Kurír