November 2-án, halottak napja délelőttjén Erdő Péter bíboros szentmisét mutatott be az elhunyt főpásztorokért az esztergomi bazilika altemplomában. A szentmise végén megáldotta az idén augusztus 17-én elhunyt Paskai László bíboros sírját.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közzétesszük a bíboros homíliáját, valamint elődje sírjánál mondott szavait.

Krisztusban Kedves Testvérek!

November elején megmozdul az ország. Ha a forgalom egyébként zavartalan volna is, ilyenkor lépésben haladnak az autók a temetők táján. Virágok borítják a sírokat és a gyertyák szelíd fénye sugározza be szeretteink nyugvóhelyét. Divatos ünnep lett a halottak napja. Nagyobb a gyászolók tömege, mint néhány évtizeddel ezelőtt.

De mint világunkban minden, a halottak kultusza is mintha válságba került volna. Talán innen az immár ösztönös kapaszkodás valami után, amivel kapcsolatban bizonytalanság vagy üresség kínoz bennünket a lelkünk mélyén. Mert hát nem mindenkinek jut sírhely, de még urnafülke sem. Van, akinek hamvait „az egyszerűség kedvéért” hazaviszik a hozzátartozók, van, aki maga kívánja szétszóratni a magasból vagy vízsugárral beitatni a zöld mezőbe földi maradványait. „Non omnis moriar, multaque pars mei vitabit libitinam” – „Jobb részem nem enyész, szellemem él tovább” – fordítja Horatius halhatatlan sorait Bede Anna abban az 1959-es kiadásban, amely édesapám egyik kedvenc könyve volt. Szóval, érezte az ember, hogy több van benne, sokkal több, mint ami a halál után elpusztulni képes. Már a neandervölgyi ember maradványait kutató paleontológusok – vagy talán inkább már régészek? – döbbenettel tapasztalták, hogy a holttestek fölött nagy tömegű virág nyomai láthatók.

Igazságot hordoz az ember ősi érzelemvilága. Nem csupán élettelen anyagmennyiség marad utánunk. De hogyan élnek a holtak? Csak az emlékezetünkben, csak a kezük munkájában, mely fennmarad, csak a gondolataikban, a verseikben, a tudományos felismeréseikben? Csak azok génjeiben, érzéseiben, viselkedésmódjában, akik tőlük származtak, akiket ők neveltek, akikre hatással voltak? Vagy élnek tovább mint értelmes személyek, akikkel akár kapcsolatba is léphetünk? Halottidézés és spiritizmus sokszor tévútra vezetheti a hiszékeny embert, de a tény, hogy az elhunytakkal még személyes kapcsolatunk is lehet, ott él a keresztény hit világában is. Tapasztalások és személyes élmények erősítik ezt a meggyőződést. Ki válaszol arra, hogy miért jelenik meg váratlanul mosolyogva álmunkban egy meghalt szülő éppen azon az éjszakán, amely halálának 20. évfordulójára virrad?

Keresztény hitünk szerint várjuk a test feltámadását is, de azt is tartjuk, hogy az emberi lélek a halál után nem szűnik meg, hanem tovább él. És ez nemcsak a régi görög világnézet maradványa, de felbukkan a Biblia lapjain is. November 1-jén mindenszentek ünnepét tartjuk. Hiszünk abban, hogy a szent és igaz emberek már a haláluk után közvetlenül az isteni élet közösségének örök boldogságára jutnak. Bízunk abban is, hogy nekünk, akik itt, a földön élünk, segíteni is tudnak. De mi magunk sem imádkozunk hiába a megholtakért. Nemcsak megmagyarázhatatlan érzelmeinket és szorongásainkat nyugtatjuk meg, ha rájuk gondolunk. Nem is csupán a gyász lélektani feldolgozásának útját járjuk, amikor megkérdezzük, hogy mit mulasztottunk el életükben szeretteinkkel szemben, vagy mit köszönhetünk nekik. Valóban segíteni tudjuk tisztulásuk nehéz folyamatát, ha nem jutottak még el Isten boldogító színelátására. Valljuk tehát a szentek közösségét, mely a földön élő hívőket, a megdicsőült szenteket és a tisztítótűzben szenvedő lelkeket egyetlen családban fogja össze.

Borítsa hát virág idén is a sírokat! És tiszteljük meg elhunyt szeretteinket azzal, hogy sírhelyet emelünk nekik. Látogassuk meg az egész családdal együtt ezeket a sírokat, mert egy családba tartozunk azokkal, akik ott nyugszanak. Nézzünk a síremlékekre szelíd bizalommal, meglátva bennük a saját jövőnket is, amely nem a megsemmisülés, nem a kiszakadás az élők családjának közösségéből. És világítson temetőinkben a mécsesek fénye: jelezze azt az örök világosságot, amely maga Isten arcának a ragyogása, nekünk pedig szabadságunk és boldogságunk: „Ragyogjon ránk az arcod, és szabadok leszünk” (Zsolt 79,4). Ámen.

* * *

Meghatottan áldjuk meg főpásztor elődünk, Paskai László bíboros úr sírkövét itt, az esztergomi bazilika kriptájában. Az építészeti adottságok úgy hozták, hogy a főpásztorok sírjai körbe rendeződve helyezkednek el a kripta oltára körül. Krisztus közelében várják a hívők földi maradványai a feltámadás napját. De ezek a sírkövek kapcsolódnak is egymáshoz. Nemcsak a méretük egyforma, de a főpásztori jelmondatok is, akár egy nagy történelmi lánc szemei, szervesen illeszkednek egymáshoz.


Mindszenty bíboros úr sírján ez a jelmondat áll: „Pannonia Sacra”. Lékai bíboros úrén az ő mondata, amely latinul: „Succisa Virescit”, Paskai bíboros úr jelmondata pedig ez volt latinul: „In virtute Spiritus”. A három mondat egy szenvedésekkel teli, mégis szerves egységet alkotó történelem mérföldköveit jelzi: A szent Magyarország megnyesve kizöldül a Lélek erejében. A pusztulások és megpróbáltatások során keresztül Egyházunk történetében itt is, ott is új élet fakadt. Nem a mi bölcsességünk és szorgalmunk eredményeképpen – kellett hozzá persze papok, szerzetesek, világi hívek, főpásztorok elkötelezett fáradozása is –, hanem a Lélek erejében. Itt tartunk ma. Különös éleslátásra van szükségünk, hogy észrevegyük az idők jeleit, meghalljuk a Lélek szavát és folytassuk mai, sokszor érdektelennek, fáradtnak, felületesnek látszó korunkban az igazságra és szeretetre éhező emberek számára Krisztus örömhírének hirdetését. Segítsen minket továbbra is ebben a munkában Isten kegyelme! Ámen.

Fotó: Thaler Tamás, Mudrák Attila, Metanoia

Magyar Kurír