November 2-án, halottak napján Erdő Péter bíboros szentmisét mutatott be az elhunyt főpásztorokért az esztergomi bazilika altemplomában. Ez alkalommal mondott homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Krisztusban kedves testvérek!

1. Krisztus feltámadása a keresztény hit központi igazsága. Ez volt az apostolok örömhírének a lényege és ez az, ami nemcsak egy különleges eset, egy kuriózum, hanem olyan valóság, amelynek konkrét és döntő hatása van mindannyiunk életére. Mert ahogy Krisztust az Atya feltámasztotta a halottak közül, úgy mi is az élet újdonságában kell hogy járjunk. „Mert ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk feltámadásában is” (Róm 6,5).

Ősi idők óta hisz az ember a halál utáni életben. A természeti népek szokásai és a kultúra írott és íratlan emlékei egyaránt azt tanúsítják, hogy a meghalt ember teste körül a hátramaradottak még valamilyen különleges erőt, különleges jelenlétet észleltek. Voltak, akik az elhunyt lelkéről, szelleméről beszéltek. Sokan érezték úgy, hogy harminc, vagy negyven napig kell tartani a mélygyászt, addig kell mindennap imádkozni az elhunytért. A halottvirrasztás szokása is ilyen ősi, emberi tapasztalatra nyúlik vissza. A legtöbb nép körében felbukkan a gondolat, hogy a halott, vagy a halott lelke visszajár teste közelébe, vagy a földi otthonába.

2. A mai evangéliumban Jézusnak ezt a megrendítő mondatát olvassuk: „Atyámnak az az akarata, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, s feltámasszam az utolsó napon” (Jn 6,40). Két isteni szándékról beszél Jézus: arról, hogy örökké éljünk és arról, hogy feltámadjunk az utolsó napon. Nincs ellentét e kettő között? – Az egyház hite tanúsítja, hogy nem két különböző, főként pedig nem két egymással ellenkező ígéretről van szó. Örök életünk ugyanis nem volna örök, ha a halállal teljesen megszűnnénk és a feltámadáskor Isten mintegy újra teremtene bennünket. Ebben az esetben méltán kérdezhetnénk, hogy mi köze van a földön élt embernek ahhoz, akit majd Isten megalkot az idők végén? Miért függ az újjá teremtett ember sorsa a mi földi életünktől? Jézus azonban kifejezetten tanítja az utolsó ítéletről szóló nagy beszédében, hogy éppen a földi életünkön múlik, hogy az örök boldogságra vagy az örök kárhozatra jutunk. Tehát kapcsolat, személyi azonosság áll fenn a feltámadó új ember és a földön járó emberi személy között. Mi történik hát akkor a halál pillanatában? Erre a kereszténység is azt válaszolja, hogy az ember lelke halhatatlan. Igaz, hogy lelkünket Isten a fogantatás pillanatában testünkkel együtt teremti, az is igaz, hogy a földi élet során az emberi test és lélek szerves egységként működik, azonban földi halálunkkal lelkünk nem semmisül meg. „Az egyház tanítja, hogy minden egyes szellemi lelket Isten közvetlenül teremt – nem a szülők hozzák elő –; azt is tanítja, hogy a lélek halhatatlan; nem vész el, amikor a halálban elválik a testtől; és a végső feltámadásban újra egyesülni fog a testtel”.

Ma megint divat bizonyos körökben arról beszélni, érzelmi felhangokkal és rendkívül pontatlanul, hogy biztosan van bennünk olyan lélek, ami megszűnik a halállal és talán egy másik lélek valahogyan fennmarad. Ősi felvetései ezek az emberről szóló pogány filozófiának. Szent Pál apostol a Thesszalonikieknek írt első levelében (1Thessz 5,23) említi ugyan, mintegy áldás gyanánt, hogy a békesség Istene őrizze meg szellemünket, lelkünket és testünket feddhetetlenül Krisztus urunk eljöveteléig, ám ez a különbségtétel nem vezet be kettősséget a lélekbe. Az egyház már a IV. Konstantinnápolyi Egyetemes Zsinaton (870) határozottan tanítja , hogy nincs két lelkünk. A szellem azt jelenti, hogy „az ember teremtésétől fogva természetfeletti céljára van rendelve.” „Lelke képes arra, hogy ingyenes ajándékként fölemeltessék az Istennel való közösségre.” Ha pedig hitünk szerint így áll a dolog, akkor új fényben jelenik meg Szent János evangéliumának idézett mondata. Egyszerre tanítja ugyanis a lélek halhatatlanságát, vagyis hogy nem halunk meg egészen, azaz örökké élünk, megszakítás nélkül, és tanítja a test feltámadását is az utolsó napon.

3. Ez a hitünk és reményünk fejeződik ki a halottak iránti tiszteletünkben is. Tudjuk, hogy örök életünk és feltámadásunk nem függ földi testünk sorsától, tehát attól, hogy földbe temetjük el, vagy akár elhamvasztjuk halottainkat. De a megkeresztelt ember teste a Szentlélek temploma. Minden ember testének, lelkének egységében Isten képmása, és sajátos méltósággal rendelkezik. Ez pedig azt jelenti, hogy a tudatos és szabadnak teremtett ember nem a másik ember tulajdona. Még a szülő sem tulajdonosa a saját gyermekének. Bár az ókori népek körében ismerték azt a szokást, hogy az apa rabszolgának adhatta el a gyermekét, mégsem tulajdonként cserélt gazdát, vagy puszta anyagi értéktárgyként, hiszen a régiek is vallották, hogy a szabadság olyan kincs, amelynek nincsen becsértéke, vagyis értéke pénzben nem kifejezhető.

Ezért ragaszkodik hozzá az egyház, hogy halottainkat temessük el. Ezért valljuk a holtak eltemetését az irgalmasság cselekedetének. Ezzel fejezzük ki tiszteletünket Isten képmása és a Szentlélek temploma iránt. Ha pedig megszentelt földbe, vagyis egyházi temetőbe, vagy megáldott sírhelyre temetjük halottainkat, vagy templomi kolumbáriumban helyezzük el hamvaikat, ezzel is kifejezzük, hogy Istenre bízzuk őket. Ha pedig sírhelyüket megjelöljük, nevüket kőbe véssük, vagy emléktáblára írjuk, ha látogatjuk a sírokat és imádkozunk kedves halottainkért, ezzel is az irgalmas szeretet gyakoroljuk. De a temető, a temetkezés, a sírhely nemcsak az elhunytról, hanem az élőkről is szól. Az emberi test, amely a lélek fényétől ragyog, a közlés eszköze, tudatos szabad lények közötti kommunikáció eszköze. Testünkkel beszélünk, testünkkel imádkozunk, testünkkel fejezzük ki érzelmeinket és gondolatainkat. Sőt érzelmeink és gondolataink születésében is testünk működését fedezhetjük fel. De testünk a közlés eszköze marad a halál után is. Ha halottainkat illően eltemetjük, ennek üzenete van az élők számára. Tagjai maradnak az emberi közösségnek, minden értékkel együtt, amelyet alkottak vagy képviseltek. Tudatosítják, hogy örökségük bennünk él, hogy mi is egymással összetartozunk. Tudatosítják, hogy a mindennapi gondoknál több az emberi élet. Méltóságot és erőt adnak az élők közösségének. Ezért olyan fontos, hogy manapság újra gondozzuk temetőinket, a katonák, a mártírok sírjait szerte a Kárpát-medencében. Hogy egész történelmi temetőket újítanak fel, mert bizonyságai egy elűzött vagy elpusztított közösség életének.

4. Nem régen jelent meg a Hittani Kongregáció utasítása a holtak eltemetéséről és a hamvak megőrzéséről (Ad resugendum cum Christo, 2016.08.15). Ugyanezt a hitbeli meggyőződést foglalja össze és eligazítást ad a gyakorlati teendőkről. Fenntartja az egyház ősi hagyományát, amely elsősorban a földbe temetést tekinti illendőnek, de elismeri, hogy a hamvasztás is megengedett. Felhívja viszont a figyelmet arra, hogy levegőbe, vízbe, vagy földbe szétszórni a hamvakat nem helyes megoldás, ugyancsak nem az, ha a lakásunkra visszük haza szeretteink hamvait. Az eddigiekből érthető, hogy ennek olyan jelentése lehetne, mintha tulajdonosai volnánk elhunyt szeretteinknek. Éppen ezért utasítja el a Szentszék azt is, hogy ékszereket vagy dísztárgyakat készítsünk halottaink földi maradványaiból. Mindezekben a gesztusokban kifejeződhet valamilyen szeretet, de ugyanakkor ott rejlik benne a kisajátítás is, ami feszültségben áll az elhunyt méltóságával és azzal az üzenettel, amelyet a közösség számára hordoz. A plébániáinkon több helyen kialakított úgynevezett osszárium zárt tartály, olyan ciszterna, amelyből a hamvak nem folynak szét, és amelynek falán vagy közelében meg lehet örökíteni az elhunytak nevét is. Ezek az osszáriumok általában templomokban, vagy templomok mellett találhatók, így az ott őrzött hamvak azt sugallják, hogy halottainkat Isten szeretetére bízzuk.

5. A mai ember sokszor irtózik minden intézményes formától, ügyintézéstől. A gyászoló rokonok ezért választanak néha túl praktikus, vagy magánjellegű megoldásokat. Alkalom a halottak napja arra, hogy megújítsuk az elhunytak iránti tiszteletünket és szeretetünket, segítsük egymást abban, hogy halottainkat méltóan tudjuk eltemetni. Igyekezzünk arra, hogy plébániáinkon a rászorulók akár ingyenes temetésben is részesülhessenek.

Kérjük a Mindenhatót halottainkért: Adj Uram örök nyugodalmat nekik, és az örök világosság fényeskedjék nekik! Nyugodjanak békében!

Ámen!

Fotó: Mudrák Attila