2014. november 01.

Elhull a virág, eliramlik az élet

Igaza lehet Illyés Gyulának: Petőfinek ez a verssora talán a legszebb a magyar költészetben. Gyermekkorunkban olyan lassan telnek az órák, hosszú szép nyarakra emlékezünk vissza. Deresedő fejjel aztán minden olyan pillanatnyinak tűnik az életünkben. Akarva-akaratlanul egyre gyakrabban mélyülünk el napi imánkban, amikor így fohászkodunk:… halálunk óráján. Ámen.

Nagymamámat látom magam előtt. Még a kiegyezés évében született, Csíkból menekült családjával a maradék magyar földre, küzdelmekben, nélkülözésekben bővelkedett élete. Soha, egyetlen szóval sem panaszkodott. Amikor felidézem őt, két képet látok magam előtt.

Vasárnap reggel van. Maga horgolta fehérgallérú fekete ruhájában, ezüstfogantyús botjára támaszkodva, egyenes tartással lépdel a kicsi asszony a Pasaréti úton. Már visszafelé jön a hajnali miséről. Szembe találkozunk vele: mi, a család többi része kart-karba öltve most megyünk templomba. Aztán látom őt az ablak mellett ülve, már megsárgult, nagybetűs imakönyvéből hangosan imádkozza minden nap:

Istenem, meg kell halnom. Nem tudom mikor, nem tudom hol, csak azt az egyet tudom, hogy meg fogok halni.

Mondja ezt olyan nyugodtan, olyan türelmesen, hogy ma is csodálattal gondolok rá.

A kisgyereket sokszor rémülettel tölti el a gondolat, hogy meghalhatnak szülei, testvérei, sőt – bár ez szinte elképzelhetetlen – ő maga is. Telnek az évek, ráébredünk földi létünk véges voltára. Elkísérjük szeretteinket utolsó útjukra, és mintha magunkról szólna közben az ének-ima:

Istenem, örök Atyám,
Szent kezedbe adom lelkem,
Légy jóságos bírám, 
Engedj haza országodba engem.

Egyszer csak megdöbbenünk: mennyien elhagytak már minket azok közül, akik közel álltak hozzánk. Sík Sándor megrendítő tömörséggel írja:

Misémben Úrfelmutatás előtt

Az élőkről való emlékezés
Mindennap rövidebb.
Misémben az Úrfelmutatás után
A holtakról való emlékezés 
Mindegyre hosszabb.
Fogynak, fogynak az énvelemvalók,
Szaporodnak, mindegyre szaporodnak
Akik előre mentek.

Mindnyájan, mindig úgy érezzük, még fontos dolgokat tartogat számunkra az élet, nem lehet, hogy most hirtelen vége legyen.

Nagy építkezés mellett haladok el. Bejáratánál a táblán számok: még 74 nap az építkezés befejezéséig, másnap 73 nap, és így tovább. És nekem vajon még hány nap van az életemből? Annyi mindent kellene még megcsinálnom, elintéznem, rendbe hoznom, Istenem, én még nem mehetek el!… Olyan ez az érzés – a kedves Grácián atya hasonlatával élve –, mint amikor az iskolában dolgozatírás van, s egyszerre megszólal a csengő, de még kellene néhány perc a dolgozat befejezéséhez, csak legalább néhány perc még!…

A halottak napi temetőlátogatás békessége, kegyelme erőt kell, hogy adjon ahhoz, ami még hátra van. Úgy kell a gyertyafényes síroktól hazamennünk, hogy a régiek szép mondását idézzük: A mai nappal kezdődik további életem! Megszámláltatott napjaink természetes fogyásával bölcsességünknek kell gyarapodnia. Napi gondokkal, rohanásokkal terhelten is bizony meg kell állnunk néha, és önmagunknak kell feltenni a kérdést: hová sietünk, mi az, ami igazán fontos életünkben? Hivatásomnál fogva számtalan embertársam halálát láttam. Megtapasztalhattam, hogy minden ember életének van értelme, célja, feladata. Láthattam azt a megrendítő-felemelő nyugalmat is, mellyel sokan készülnek arra a végső útra. Sokat tanultam egyszerű, dolgos emberek világlátásától, idős koruk életet-halált értő bölcsességéből. Nem félnünk kell a haláltól, hanem életvitelünkkel kell készülnünk rá.

Ministráns koromban tanultam a latin mise szép kezdő sorait:

Isten oltárához járulok,

Az Istenhez, aki örömmel tölti el ifjúságomat.

Ez az öröm és lelki nyugalom életre szóló ajándék, élnünk kell vele. Soha sincs késő, hogy a Megváltó kegyelmét elnyerjük. Így mondhatjuk majd a végső percekben a költő szavaival:

Téged Isten dicsérlek
És hálát adok mindenért.

(A szerző docens, a III. sz. Sebészeti Klinika igazgatóhelyettese) Egy régi „Új Ember” számból