A jeles alkalomból egyházi intézmények, bíborosok és püspökök, szerzetesrendek és mozgalmak, állam- és kormányfők, családok és magánszemélyek milliói jókívánságokkal fordulnak Ferenc pápa felé, aki korunk emberi elesettségében különösen is fontos hivatkozási ponttá lett, elsősorban érthető módon a katolikus egyházon belül, aztán a keresztények, az istenhívők és végül minden jószándékú ember számára.

Ha az eltelt három évet összevetjük azzal a közel egyoldalas, szellősen írt beszéddel, mellyel a konklávé előtt a bíborosi konzisztóriumok egyikén felszólalt Buenos Aires akkori bíboros érseke, akkor azt lehet mondani, hogy azt teszi, amit mondott, amit akkor a legfontosabbnak tartott.

Ebből először a személyességet emelem ki, de mondhatnám közvetlenségnek is, mégpedig az Isten felé. Személyes Isten-kapcsolat, beszédes Isten-kapcsolat, közvetlen Isten-kapcsolat és főként örömteli Isten-kapcsolat Jézus Krisztuson keresztül. Isten a szeretet Istene, aki ezt a szeretetét örömmel adja át az embereknek. Az Isten-találkozás Krisztusban tehát örömteli találkozás, ami megszabadít a bűntől, de egyszerre fel is szabadít azoktól a kötelékektől, melyek rátelepednek a mai ember lelkére, emberi kapcsolataira.

Túl minden megnyilatkozásán, önmagában a tény, hogy ma, három év után nem kevesebb derűvel és bizakodással jelenik meg az emberek előtt Ferenc pápa, mint kezdetben, mint egy vagy két év elteltével, arra enged következtetni, hogy él benne az élet és az öröm. Tudja és elénk tárja Jézus szabadítását, aki a Jó Pásztor és az igazi szőlőtő jánosi példázatán keresztül tanúsítja, hogy Jézus öröksége az egyház számára az „élet bőségben” és az „ő örömében”: „én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10); „az én örömöm legyen bennetek és örömötök ezzel teljes legyen” (Jn 15,11).

Bíborosokkal, püspökökkel, papokkal és szerzetesekkel, de főként Isten népe egyszerű hívő embereivel beszélve nagyon erős az a hang és meggyőződés, hogy Ferenc pápa egy olyan lelkiséget képvisel, ami talán mindig is megvolt az egyházban, de szemérmesen rejtve, ám most markánssá lett. Úgy mondanám, egyszerűen, hogy ez a lelkiség, ez a keresztény lelkület jézusi. Igen, a názáreti eleven hangja, a poklosokat is megérintő közvetlensége, a farizeusoknak odasistergő intő féltése, már a gesztusában hordozza az üzenetet. Az Ige szótlanul is beszél, a karjába felvett gyermekek nem kéredzkednek vissza anyjukhoz, fiúk és lányok bátran átölelik, ő pedig a családfő biztonságával teszi kezét az új életet hordozó kismama hasára, vagány és dörzsölt börtönviseltek húzzák ki magukat mellette, mert eltölti őket a tőle kapott emberméltóság súlya.

Saját gondolataim mellé hadd társítsam a periféria szavát, mely persze nem csak fizikai távolság, hanem inkább lelkület kérdése. Februárban jubileumi irgalmassággesztusa a meglepő váratlanság formájában a Róma közeli Castel Gandolfóba vitte ki őt, ahol egy katolikus otthonban kábítószerfüggő betegeket gyógyítanak. Most válaszképpen ők is levelet írtak a pápaválasztás harmadik jubileumára. Az intézetet alapító don Mario Picchire hivatkoznak, aki egyszer ezt kérdezte a fiataloktól: „Hogy mi is marad majd utánam…? Azt hiszem, a konkrét gesztusok, a szolidaritás, mely megtöri az önzést és a másik felé indít”. Mi is, Szentatya – szól a levél –, az Ön látogatása után többször is feltettük a kérdést magunknak, hogy mi marad meg számunkra az Ön hirtelen és megindító látogatása után. Egyhangúlag válaszoljuk, hogy abból az „irgalmasságpéntekből” számunkra az ön konkrét gesztusai maradnak meg, hogy eljött, és megölelt bennünket, és hagyta magát megölelni. Hogy a szemünkbe nézett, hogy meghallgatta életünk történeteit. Hogy velünk uzsonnázott, és igen, arra a biztatására is emlékezni fogunk, hogy fel fogunk tudni állni az elesettségeinkből. Tudjuk, hogy ez egy különleges nap az Ön számára: három éve választották meg pápának. Még hűségesebben ki akarunk tartani a felhívása mellett, melyet az áldása előtt adott, amikor a Szűzanyára bízott bennünket. Imádkozni akarunk Önért, és most pápasága negyedik éve kezdetén szívünk mélyéből mondjuk Önnek jókívánságaink mellett, hogy szeretjük Önt. Aláírás: Az ön fiataljai a San Carlo Otthonból.

Még csak egy képet szeretnék megidézni szóban, egészen közelit. Ahogy Aricciában részt vett a lelkigyakorlaton – miként ez szokása máskor is, ha teheti –, beült a többiek közé. De hogy kifejezze a munkatársaival, a római kúria tagjaival való egységet, levette fejéről a kis fehér pileólusát, derekáról a cingulumát, és válláról leemelte a körgallért. Maradt egy egyszerű fehérruhás pap, aki teljes lényével figyelt a szervita lelkigyakorlatos mester szavaira. Úgy ült ott, mint Mária és Márta Jézus lábánál. Tanult, hogy taníthasson. Amikor másnap, március 12-én szombaton a havi szombati jubileumi kihallgatáson megjelent, tele volt a tér zarándokokkal. Immár pileólussal, körgallérral és cingulummal. Ami nem változik rajta, az a bizakodás, a szép serenitás, a lélek örvendező derűje. Amikor a kihallgatás végén kiskunhalasi férfiak asszonyok verte halasi csipkét ajándékoztak neki, és ráadásként egy aktatáskás Ferenc pápa-bábut, szívből elmosolyodott.

Tartsd meg Isten, Szentatyánkat, az élet és az öröm bőségében!

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: News.va

Magyar Kurír