Pierre Teilhard de Chardin (1881–1955) jezsuita tudós és gondolkodó 1955. április 10-én, húsvét napján hunyt el New Yorkban. E szép ünnepen szólította magához a Feltámadt Krisztus, akit oly sokszor dicsőített, akinek tudományos munkásságát szentelte, aki lelki élete ragyogó központja volt.

E kiváló paleontológus (őslénytankutató) számára a „múlt tanulmányozása felfedte a jövő körvonalait”, amint maga vallotta. Az elsők között volt, akik megmutatták: az evolúció elmélete nincs ellentétben a teremtés eszméjével. Az evolúció a tapasztalati világban kifejezése a teremtői, létet adó isteni működésnek.

Jóllehet Teilhard „keresztény” evolucionizmusát a 20. század első felében a hagyományos katolikus gondolkodók hevesen támadták, az egyház korszerűsítését célzó II. Vatikáni Zsinaton (1962–1965) már polgárjogot nyertek új világképének termékeny meglátásai.

A II. Vatikáni Zsinat kezdetekor, amikor még élesen ütközött a hagyományos és az új teológia, és amikor Teilhard műve is viták kereszttűzébe került, Henri de Lubac jezsuita teológus védelmébe vette rendtársát abban a monográfiájában, amelyet elöljárói kérésére írt meg Teilhard vallásos eszmevilágáról.

A következőket írta 1961-ben tudós rendtársa és barátja időszerű üzenetéről: „Teilhard pontosan abban az órában jött, amikor az emberiség tudatára ébred annak, hogy sorsa közös és csak két formában gondolható el: vagy eviláginak vagy transzcendensnek. Kiállt az útkereszteződésre és megmutatta a mai embernek az egyedül járható utat. A katolikus egyház – természetesen számot vetve az emberi természet elkerülhetetlen tökéletlenségeivel – […] örömmel ismerheti el, hogy Teilhard de Chardin személyében olyan gyermeket adott korunknak, akire éppen szüksége volt: Jézus Krisztus igazi tanúját.” (La pensée religieuse du Père Teilhard de Chardin, 1962, 295.)

Teilhard az egyetemes világfejlődést a tudat/szellem növekedésének tekinti (montée de conscience). Főművében, Az emberi jelenségben írja: „A gondolat nemcsak részét képezi a fejlődésnek, mint valami rendellenesség vagy epifenomén (felületi jelenség), hanem az evolúció olyannyira visszavezethető a gondolat felé való haladásra, olyannyira azonosítható vele, hogy lelkünk mozgása kifejezi és méri magának az evolúciónak az előrehaladását.”

A világfejlődés, a teremtő egyesülés végpontja az „Ómega”, a Feltámadt Krisztus. Teilhard víziójában Krisztus alapvető szerepet játszik a kezdeteknél, a teremtésben, és Ő lesz a végpont az úrjövetkor, a parúziában: Ő az Alfa és az Ómega. Teilhard gyakran hivatkozik Szent Jánosra (1,1kk) és főleg a páli levelekre: Ef 1,3–14; Kol 1,13–20. A Fiú megtestesülését az Atya örök üdvösségtervében kell szemlélnünk: Isten már a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket, hogy Fiában, Krisztusban fogadott gyermekei legyünk. Tehát Isten öröktől fogva akarta Krisztust, hogy általa az isteni életben részesítsen bennünket.

Ha Isten mindent Krisztusban és Krisztusért teremtett, és minden Krisztusban áll fenn, ahogyan a kolosszeieknek írt levél  Krisztus-himnusza (1,15–20) tanítja, akkor azt mondhatjuk, hogy a fejlődő világegyetem Ómegája nem más, mint Krisztus; a teljes Krisztus, aki Testében, az egyházban növekszik a végső beteljesedéséig. Szent Pál misztikus Krisztusáról van szó, és arról a „teljes Krisztusról”, akiről Szent Ágoston oly gyakran beszélt. A feltámadt Krisztus Lelke által magához kapcsolja az üdvözülő lelkeket és a test és lélek kapcsolatán keresztül az egész mindenséget, az anyagi valóságot is. Krisztus titokzatos Teste, az egyház, a maga kozmikus vonatkozásaival, állandó növekedésben van. Krisztus bennünk, misztikus tagjaiban növekszik.

Teilhard lelkiségének napja a feltámadt és az eucharisztikus Krisztus. Isten emberszeretete Benne nyilatkozott meg, „Benne lakozik az Istenség egész teljessége (testileg) testet öltve” (Kol 2,9). Mivel az Eucharisztia a Megtestesült Ige jelenléte közöttünk: a meghalt és feltámadt Krisztus misztériumának megjelenítése, és mivel főleg általa „épül ki” Krisztus Teste, az egész világfolyamatot úgy tekinthetjük mint a teremtett világ készülődését, illetve előkészítését a konszekrációra, az átváltoztatásra, amelyet a Szentlélek visz véghez.

Teilhard de Chardin a „mindig nagyobb Krisztus” prófétája volt. Próféta abban az értelemben, hogy – bármennyire tisztel is más hiteket és meggyőződéseket – nem mond le a keresztény üzenet abszolút egyedülvalóságáról, amely Krisztust az emberi élet és a világ középpontjába helyezi. A „mindig nagyobb Krisztus prófétája”, amennyiben azt hirdeti, és azért fáradozik, hogy a feltámadt Krisztus növekedjék – Lelkével – misztikus Testében, az egyházban. A szeretet civilizációját építjük – az igazságosabb és testvéribb világot. Humanizáljuk a fejlődésben levő világot, és így emberi erőfeszítésünkkel előkészítjük a nagy ostyát az átváltoztatásra. Az átistenítést (divinizációt) a teremtő Lélek viszi véghez, amikor eljön a vég. „Akkor majd Isten lesz minden mindenben.” (1Kor 15,28)

Teilhard e meglátására, amely a Mise a világ felett című misztikus elmélkedésében központi gondolat, hivatkozott XVI. Benedek pápa is 2009. július 27-én az aostai székesegyházban tartott homíliájában: „Ez Teilhard de Chardin nagy víziója: végül majd igazi egyetemes liturgiánk lesz, amikor a világmindenség átalakul élő ostyává.”

Teilhard de Chardin 1950-es Az Anyag Szíve című önéletrajzi írásában így imádkozott: „Uram! […] Az emberiségnek, amely tudatára ébredt az őt sodró fejlődésnek, egyre inkább szüksége lesz arra, hogy megtalálja – előre és önmaga fölött – a fejlődés értelmét, a megoldást, amelyre ráteheti életét. […] A szilárdság és az egység Ura, Te, Jézus, aki vég nélkül növekedhetsz – ez ismertető jegyed –, anélkül, hogy változnál vagy átalakulnál. […] Istenem, aki önmagadban befejezett vagy, de számunkra sohasem szűnsz meg újjászületni – Istenem, szórd szét a felhőket, amelyek még eltakarnak Téged, szórd szét az ellenséges előítéletek és a hamis hiszékenység felhőit. És átragyogásod és izzásod által ragyogjon fel az egyetemes jelenlét. Ó mindig nagyobb Krisztus!”

Fotó: Wikipédia.hu

Szabó Ferenc SJ/Magyar Kurír