Koncelebrált hálaadó gyászmisét mutattak be november 18-án, szombaton este Futó Károly atyáért Budapesten, a Tömő utcai Béke Királynője-kápolnában, ahol negyven évig szolgált. Szentbeszédében Jelenits István piarista szerzetes emlékezett meg elhunyt paptestvéréről.

A liturgiát megelőzően a Tömő utcai kápolnában szentségimádást tartottak. A szentmise kezdetén Roska Péter plébános hálát adott Futó Károly életéért.

„Bennünket most különösen a gyász gyűjtött össze, a szomorúság, amelyet testvérünknek, Karcsi bácsinak az eltávozása miatt érzünk” – kezdte szentbeszédét Jelenits István atya. „Bizony elszorul az ember szíve, amikor elveszít valakit, akihez nagyon közel állt, és elszorul a szívünk, amikor a halál képével, tényével ilyen személyesen szembe kell néznünk. De azt gondolom, hogy nem nagyon kell aggódnunk Karcsi bácsiért. Ő is arra biztatna bennünket, ha köztünk volna még látható, hallható módon, hogy fogadjuk jó szívvel a búcsúzását. Hazaérkezett.

Emlékeztetne arra, hogy az ő személyisége talán különösen is tele volt az örök élet bizakodó, örvendező vágyával. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretett élni. Éppen ellenkezőleg: ő az életet a mulandóságában szerette, becsülte meg – mint egy szép utat, amelyik az örökkévalóságba vezet. (...) Kilencvenkét éves koráig élt. Nagy gazdagságot hagyott mindenkire, aki hozzá hűséges volt, vagy aki hozzá fordult, tanítványa lett, barátja lett, aki a közelében élt.

Egészen különös módon eltöltötte őt az örök élet reménye s bizalma. Szent Páltól tanultuk, hogy a keresztény ember életét a világnak, az emberiségnek a közös erkölcsi erényein túl a nagy három erény határozza meg: a hit, a remény és a szeretet. Ezek az erények istenies erények, mert az Istennel való személyes kapcsolatunkból fakadnak. Mi, keresztények hiszünk abban, hogy az Isten nemcsak személytelen Úrként dirigálja a világot és szabja meg a mi életünk lehetőségeit, határait is, hanem az Isten Atyánk, aki személyesen gondolt el bennünket, néven szólít. Nem arra teremtett, hogy bármily hosszú, de mégis rövid emberi élet alatt kerüljünk vele kapcsolatba, ismerjük meg őt, és nevezzük Atyánknak, hanem arra teremtett, hogy az ő örökkévalóságában részesedjünk és osztozzunk. Hiszünk benne, és reménykedünk abban, hogy ez az örök élet fogad bennünket akkor, amikor a földi életünk véget ér. Így tudunk igazán szeretetben élni, az Isten szeretetében is, nemcsak alázatosan engedelmeskedve neki, hanem a szeretetét szeretettel fogadva és viszonozva.

Karcsi bácsi élete ennek a hitnek, a reménynek és a szeretetnek a tanúságtétele volt. Minden papnak az a dolga, az a hivatása, azért is lett pap, hogy ennek a krisztusi megváltásnak a munkása, hírnöke legyen. Ő pontosan ebben volt igen-igen nagy mester Isten nagy kegyelméből és a jóságából.

Különösen érdekes az, hogy a remény, a hit és a szeretet manapság eléggé válságban van. (...) Mi nem „azt hiszem, hogy” hittel hiszünk, hanem hiszünk Istenben, hiszünk Jézus Krisztusban, és a hitünk bizonyosságot hordoz, nem csak valami tétova valószínűséget, sejtelmet, vágyat fejez ki. A szeretetünk is: nemcsak úgy szeretgetünk, hanem valamiképpen kinyitjuk a szívünket az Isten mindent átfogó, átölelő szeretete előtt, amelyik abban mutatkozott meg, ami esztelennek is tűnik az ember számára: hogy az Isten megváltásban emel magához. Amikor a bűn eltávolítja az emberiséget tőle, akkor nem kemény ítélettel felel, haraggal fordul el attól, aki tőle elfordult, hanem utánanyúl – nemcsak a kezével, hanem a Fiát küldi, hogy halálával megváltson, szeretetéről tanúságot tegyen, és szeretetet gyújtson bennünk. Nemcsak szeretgetünk, hanem szeretetben élünk.

A mi elköltözött testvérünk papi szívét is ez a szeretet tette állandóan mozgalmassá, lángolóvá, tüzessé, leleményessé és a hétköznapoknak apró-cseprő dolgai között is kifogyhatatlanul gazdaggá.

A három erény között manapság talán különösen a remény az, ami veszendőbe ment. Mi, magyarok talán különösen a reménytelenség kísértésében élünk, újra meg újra abba sodródunk. Mintha azt gondolnánk, hogy kifogyott a világból a jónak a hatalma, és megtörik még az Isten hatalmán és a szeretetén is.

Ennek a reménynek a tanúja volt a mi testvérünk, Karcsi bácsi. Derűs bizonyossággal és közvetlenséggel tudott tanúságot tenni arról, hogy nem a földön ad csak nekünk boldogságot az Isten, ha megszolgáljuk, ha igyekszünk kedvében járni, hanem magához emel, szeret, és a szeretetében valami egészen elképzelhetetlen módon emel magához. A földi életünk út csak, amin át az örökkévalóságba vezet az életünk.

Manapság egy kicsit ott tartunk, ahol a régi mese szerint a szegény asszony, aki az erdőben rőzsét gyűjtött, aztán átkötötte nehéz, nagy csomóba, és a hátán vitte hazafelé. Közben nagyon elfáradt, és felsóhajtott: »Inkább a halál!« Jöjjön a halál inkább, mint hogy így kelljen élnem, ilyen kiszolgáltatottságban, nyomorúságban. Egyszer csak ott termett a halál mellette, és azt mondta: »Itt vagyok, viszlek.« A rőzsevivő asszony megdöbbent, letette a rőzsét, megállt, és azt mondta: »Nem azért hívtalak, hogy engem vigyél, hanem, hogy a rőzsét vidd helyettem.« Ez a kiolthatatlan igény az életünk beteljesedésére bennünk van, belénk teremtette az Isten, hogy ne csak apró-cseprő javakkal bíbelődjünk, és a földi élet méreteiben gondolkodjunk az életünkről, hanem csakugyan éljen bennünk az örök élet reménye. (...) Isten erre a reményre hívott meg, és erre a reményre teremtett bennünket.

A mi testvérünk különös derűvel, egyszerűséggel tudott ennek a reménynek a tanújaként élni – lelkipásztori munkájában, baráti körében, amerre megfordult. Ebben a reménye vesztett világban nagyon nagy jelentőségű az ő tanúságtétele. Biztos, hogy ez nem távolította el a világtól. Az a csodálatos – és ezt is érdemes megtanulunk tőle –, hogy az, hogy mi az örök életben reménykedünk, nem azt jelenti, hogy megvetjük a világot. Bizonyos értelemben megvetjük, amikor az akadályozója annak, hogy az örök élet felé igyekezzünk előre.

Éppen az, aki nem a világ szerelmese – nem gondolja azt, hogy itt a világon kell annyi boldogságot összekaparni, ahogy erőszakkal lehet, ... hanem reménykedik abban, hogy az Isten az örök boldogságába hív bennünket –, az tud a világban is örülni a világ dolgainak, anélkül hogy rabjukká válna, anélkül hogy félne attól, hogy megfosztják őt ezektől a javaktól, amelyekre rászorul, amelyekre annyira hozzánőtt. A világ fiai, akik nem reménykednek az örök életben, és a reményüket a világ dolgaira pazarolják, a világból is kevesebbet kapnak, mint mi kapunk. Mert a világot zsugori ember módjára szemlélik. Elégedetlenek, akármennyit sikerült belőlük megszerezni, és nem tudnak igazán örülni annak, amijük van, mert félnek, hogy elveszítik, és félnek, hogy nem lesz idejük arra, hogy igazán élvezzék, hogy boldogok legyenek, miután nagy kínnal, ilyen-olyan módon hatalmukba kerítettek sok mindent.

A mi testvérünk ahhoz értett, hogy a világ dolgainak is örülni tudjon, kevésben is igazán boldogságot találjon, hogy Isten ajándékát lássa benne, amivel egymást is gazdagabbá tudjuk tenni, és ami az örök élet ígéretét hordozza. Szüntelen élt benne az örök életre nyíló reménység, várakozás, készület, és pontosan ez tette a világgal való kapcsolatát is annyira gazdaggá, derűssé, tanúságossá, hogy a betegségben, az öregségben, akkor, amikor az ereje elfogyott, amikor mankót kellett fognia vagy járókerettel járnia, akkor is sétált, amennyit tudott – örült. Amikor nem tudott már olvasni, akkor is részt vett a szentmisén a többi atyával, együtt imádkozott velük, és nem búslakodott, hanem készült az örökkévalóságra. Azokból a morzsákból is, amelyeket a földi élet kínálatából élvezni tudott, az Isten szeretetének az ajándékait ragadta meg, akként tudott bánni velük, akként tudta ezeket a dolgokat megköszönni az Úristennek.

Így emlékezünk rá. Ebben a nagyon kritikus korban, amely egyfelől hallatlan gazdaggá teszi az embert, ugyanakkor hallatlan veszedelmeket, soha nem hallott veszedelmeket is megfeszít körülöttünk, ebben a korban tudott az Istenről, Krisztusról papként, barátként, testvérként, felebarátként tanúságot tenni. Úgy, hogy tanúságtétele nem valami kötelességszerű feladat volt, hogy »ez a dolgom, tehát igyekszem megfelelni neki«, hanem a szívéből fakadó gazdagság.

Gazdaggá lett, hogy gazdaggá tegyen minket is, akik körülötte éltünk.

Ennek az emlékét hordozzuk, és ez nem hagy el minket, nem vesztettük el, akkor sem, amikor az Úr hazaszólította őt közülünk – ezt az alapmagatartást, hogy úgy éljünk a világban, hogy megköszönjük ezt a világot Istennek, felfedezzük a világban az Isten arcát, ugyanakkor mégse a világtól függjünk vagy a világban keressük a létünk végső értelmét, hanem készüljünk az Istenben való boldog beteljesülésre: »Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogja, amit Isten azoknak készített, akiket szeret.«

Imádkozva kísérjük testvérünket. Kérjük az Úristent, hogy azt az örökséget, amit itt hagyott, tartsa elevenen!

Milyen szép is, hogy – bár a 20. és a 21. század is sok veszedelmet zúdított a világra, az emberiségre, soha nem látott tragédiák sejtelmei mozognak körülöttünk, és fenyegetései, ezek között élünk, ugyanakkor az Úristen lehetőséget adott arra, hogy sok-sok kortársunkat a szentek között láthassuk. Az én gyerekkoromban még az volt a természetes, hogy örültünk annak, hogy Szent Margitot, a középkor nagy magyar szentjét szentté avatták, hosszú századok után. Most pedig annak örülhetünk, hogy olyan embereket, akiket személyesen láttunk, ismertünk, a szentek sorába iktatja az Egyház. Vértanúkat is, mert bizony ez a század vértanúkat is mutat elénk. Úgy alakult a világ, hogy sokan meghalnak Krisztusért. A vértanúk kora nemcsak kétezer évvel ezelőtt volt, hanem a mi korunk is azzá lett. Ugyanakkor másfajta szentek, akik nem haltak meg Krisztusért, de élni tudtak Vele, igenis oltárra kerülnek, megbizonyosodhatunk róla, és az Egyház meghirdeti őket itt is, ott is, és közülünk valókat, akiket személyesen ismerhetünk, ott találhatunk egészen biztosan az Úristennek a körében.

Amikor II. János Pál pápa meghalt, ott lehettem a temetésén, közel a szertartást végző Ratzinger bíboroshoz. Megrázó, gyönyörű volt a szertartás onnan közelről nézve, vagy bizonyos mértékig még részt véve is benne. Volt egy megrázó szituáció, amikor a népből – nyilván előre megszervezetten, de nem megbeszélt módon – egy csoport előrejött a főoltár felé, és hangosan kiáltozták, hogy »Santo subito!«: most, azon nyomban avassák szentté ezt az elköltözött pápát! Megdöbbentő volt a helyzet. Csodálatos volt aztán, hogy Ratzinger bíboros csendet intett, és nagyon kedvesen, nem haraggal, utasította vissza ezt a beavatkozást, az Egyház illetékességével, az Egyház vezetőinek az illetékességével. Azt mondta: megvan a módja annak, hogy szentté avasson az Egyház valakit, vizsgálatok kellenek hozzá a legnyilvánvalóbb esetekben is... Ez a nagyon megértő és nagyon bölcs szó le tudta csöndesíteni, s nem megtört, hanem bizalommal telt imádsággá vált az emberek lelkében az ő magatartása.

Megszoktuk – II. János Pál pápa is járt Magyarországon, és ezen a vidéken, gondolom, ebben a kápolnában is itt volt Teréz anya –, hogy szentek vannak, akik nemcsak ezer vagy háromszáz vagy százhúsz évvel ezelőtt éltek ezen a vidéken, hanem itt voltak, ittak a poharunkból, ettek az asztalunknál, és most biztosan tudhatjuk, hogy ott vannak Krisztus közelében, és ennek a szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív fel nem fogta örömnek a részesei. Ezzel az örömmel ajándékoz meg minket az Egyház: közöttünk valókat is szentté avat.

Köszönjük meg azt, amit igazán megköszönhetünk az Úristennek: Karcsi bácsit. Köszönjük azt, hogy ilyesféle szívvel tudunk búcsúzni tőle. Hisszük, reméljük, hogy az alakja, tanítása bennünk nem fog elhalványodni, hanem eleven marad, és valami módon, akkor is, ha nem látjuk test szerint, de a hangját is hallani fogjuk, meg a tőle tanult derűt, bölcsességet elevenen őrizzük egymás közt, önmagunkban. Így lesz teljessé az ő élete, műve, akkor is, amikor már nem személyesen dolgozik ezen.

Hiszünk abban, hogy ha mi ilyen imádsággal búcsúzunk tőle, és köszönjük meg őt a mennyei Atyának, ő is imádkozik értünk, aki itt a földön is nemcsak emberekhez szólt, hozzánk, barátaihoz, társaihoz, híveihez, hanem értünk is imádkozott. Odafönn is imádkozik értünk. Ha itt naponta esetleg kétszáz emberért is elmondott egy-egy Miatyánkot, ott igazán a szívének az imádsága ennek az odafönt való mértéknek elevenségével és gazdagságával fordulhat az Úristenhez. Van szószólónk ott, újabb szószólónk. Hiszünk abban, hogy ez az örök életnek a reményét fölgyújtja, föleleveníti bennünk, és a szeretet gazdagságát is munkálja, a hitünknek nemcsak konok erejét, hanem éltető hatalmát elevenen tartja bennünk és közöttünk, hogy tovább tudjunk menni azon az úton, amelyen vezetett bennünket, velünk járt, hogy bennünk is öröme teljék az Úristennek, akkor is, ha tökéletlen, gyarló, botladozó emberek vagyunk, de mégis alázattal, bizalommal hűségesek hozzá, és figyelmesek a Krisztus szavára. Ámen.”

Lejegyezte: Gátas Judit

Forrás és fotó: Béke Királynője-plébánia, Budapest

Magyar Kurír